Grecsó Krisztián új könyve, a Harminc év napsütés olyan, mint egy varázslatos kalendárium, benne a velünk élő múlt kiismerhetetlen történetei, amely az olvasók legszemélyesebb emlékeit idézik.
„Ahogyan a térben vannak kijelölt helyek – nekem a szülőfalum legelébb, és a bőségében is udvariasan falusias Békéscsaba, az egyszer fukar, máskor bőkezű Szeged, ahol az alma mater szorított a keblére, akár egy szilaj özvegyasszony régen látott unokaöccsét –, szóval ahogy a térben léteznek megszentelt helyek, úgy az idő is kifesti magának a legfontosabb pillanatokat.”
Grecsó Krisztián írásai ezeket a fontos pillanatokat rögzítik: a balatoni nyaralásokat Juszti mamával, a közös titkokat, a szilvalekvár ízét, amelyben ott a hadifogságból hazatérő nagyapa emléke, a dinnyézés „hétköznapi káprázatát”, a gimnáziumi zenekar suta dalszövegeit, a fűtetlen albérletet és a legszerelmesebb ételeket. Történetei legszemélyesebb emlékeinket idézhetik fel: a szabálytalan karácsonyestéket, az önálló élet első bizonytalan lépéseit, a hosszú vágyakozásokat és a rövid találkozásokat.
Ahogy barátok vagy ismeretlenek találkoznak össze egy újlipótvárosi kocsmában, a piacon, a taxiban, az új pillanat felidéz, előhív egy kellemes, akár elfeledett régit. A szerzővel ismerős terepen barangolhatunk, mégis minden más. A falu és a város közötti kulturális váltások megélése, a helyekhez és helyzetekhez való visszatérés ambivalenciája most is ott van az írásokban, de mindent közelről látunk, így a történetek egyszerre komikusak és drámaiak.
„Amikor meghalt a nagyapám, anyám után én is végigolvastam az összes füzetet. Harminc év napsütése, átlaghőmérséklete, felhőátvonulása. Minden nap időjárása gondosan lejegyezve, rajzolt, dőlt betűkkel írva, milyen színű volt az ég. Olyan volt, mint egy gyönyörű, felemelő és végtelen mantra. Akárha egy csendes kalendáriumot találtam volna az életünkről, amelyben – nem kell az a hízott egó – mi nem vagyunk benne” – olvasható Csendes kalendárium című tárcában. Grecsó a saját „csendes kalendáriumát” írja meg, benne úgy követik egymást a kitörölhetetlen emlékek, ahogy a nagyapa füzeteiben a mezőgazdasági munkák szempontjából fontos események: az eső, a napsütés és az átlaghőmérséklet.
Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés
(Részlet a regényből)
Megszülettem egy kazal tövében
Az első verseskötetem, a Vízjelek a honvágyról, átütő siker volt, legalább nyolc példány elkelt belőle. Úgy hozta a sors, hogy egy akkoriban bőkezű nyugati alapítvány ajándékozta el végül a nagyját: hátrányos helyzetű középiskolai könyvtárak kapták ajándékba. Nagymágocsi vadászok adták kézről kézre, izgatottan. Az öcsém évekkel később tucatnyit visszaszerzett belőle, mert – ugyanis ez a szigorú könyvtári regula – azt a beszerzést, amit tíz évig nem kölcsönöz ki senki, le lehet selejtezni.
Nem rengettem meg a magyar irodalmat, kár lenne indulatból faragni a múlton.
A különben csinos kis piros kötetnek két komoly haszna is volt. Az első a hátulján őrzött makulátlan portré, egy hátrafésült hajú, komolyan a lencsébe néző fiatalemberről, aki láthatóan nagyon vágyik arra, hogy költő legyen.
De legalábbis úgy nézzen ki.
A másik annak a délutánnak az emléke. Amikor átadtam Juszti mamámnak a kötetet. Forgatta, nézegette, már akkor is remegett a keze, nehezen vette a levegőt.
Márta mamám azt kérdezte tőlem, ezeket honnan másoltam. És minek.
Grecsó Krisztián Szegváron született 1976-ban. József Attila- és Aegon Művészeti Díjas író. A Bárka és a Nők Lapja egykori szerkesztője nyolc éve az Élet és Irodalom rovatvezetője, Újlipótvárosban él. Írt regényt, novellát, verset, hírlapot, szövegkönyvet, dalt és drámát. Első tárcakötete, a Harminc év napsütés szeptember 18-án jelenik meg.
