Margaret Thatcher mondta a 80-as években: „Olyan, hogy társadalom, nem létezik. Csak egyének és családok vannak.” Egy korszak, két megközelítés. − Csejk Miklós írása
Bár ma már se híre, se hamva az új angol filmes stílusirányzatnak, Ken Loach, Mike Leigh és Stephen Frears neve hallatán mégis azonnal eszünkbe kellene, hogy jusson. Bár a filmes világot nem akarták felforgatni, mint a dogmások a kilencvenes évek közepén, a filmformanyelvet nem akarták megújítani, mint az új hullámosok az ötvenes évek végén, mégis beírták nevüket az egyetemes filmtörténetbe. Margaret Thatcher 1979-ben jut hatalomra Nagy-Britanniában. Az ő nevéhez fűződik annak a folyamatnak a kezdete, amely néhány történész szerint a mai napig tart, s amelyet talán úgy foglalhatnánk össze röviden, hogy az európai szociális rendszer lebontása, profitmaximalizálás, racionalizálás. Vagy másként: szakszervezeti mozgalom megtörése, szétverése, angliai bányák nagy részének felszámolása, ipari munkások, közalkalmazottak jelentős részének leépítése. Bár a makroökonómiai mutatók javultak a „Vaslady” megszorító programjának következtében, a munkanélküliség, ami már hatalomra kerülésekor is iszonyatosan magas volt, megkétszereződött, vagyis hárommillióra emelkedett.
Az új angol filmesek nemzedékét nemcsak a több millió munkanélkülit érintő hatalmi közöny háborította föl a 80-as, 90-es években, hanem a kormányzat ideológiájává emelt cinikus önzőség is, vagyis az, hogy Thatcher szerint az egyéni érvényesülés fontosabb, mint a társadalmi szolidaritás, melyről ki is jelenti, hogy nem létezik. Nem létezik tehát barátság, empátia, emberség, egyenlőségbe vetett hitt, szolidaritás. Vagy másként baloldaliság. Ken Loach, Mike Leigh és Stephen Frears ekkor határozták el, az életüket teszik fel arra, hogy bebizonyítsák az ellenkezőjét. Míg Leigh a családon belüli konfliktusok bemutatása révén világít rá a társadalmi összefogás, a szolidaritás jelentőségére, Loach a civil társadalom, a kisközösségek megerősítésében látja az egyik lehetséges kiutat, Frears pedig a kapitalizmus természetrajzának leleplező vázlatain dogozik. Érdekesség, hogy mindhárman eljutnak arra a következtetésre, hogy az egyén önzőségének a legnagyobb ellenpróbája a barátság.
Mike Leigh Még egy év (2010) című filmje ezt a fonalat veszi föl és görgeti tovább. Itt már nem a barátság megszületésének kegyetlen társadalomkritikai felhangokkal megspékelt modernkori meséjét látjuk, mint a stílusirányzat fénykorában oly sokszor, hanem az időskori nehézségekről esik szó. A forgatókönyv cizelláltsága miatt az időskori jelzőtől el is tekinthetünk, időtlen problémáról lévén szó. Mert hát szép-szép, hogy mindannyian megpróbálunk egy kicsit „Kishercegekként” a megszelídített „rókánkkal” foglalkozni, csak arra hívja fel a filmrendező a figyelmet, hogy ez mennyire „rohadt” nehéz. Mert a felszabadult, vidám pillanatok oly gyorsan röppenek tova, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni róluk, a sok nehézség viszont inkább afelé tereli az embert, hogy hagyja a csudába az egészet. Leigh-nél ez úgy van, hogy jön a családi barátnő (később egy barát is tiszteletét teszi), és nem elég, hogy részegre issza magát, melynek még a legjobb hozadéka az, hogy szeretetrohamba tör ki, hanem aztán sírva, zokogva próbálja megkeresni azt a percet, amikor elrontotta az életét. Mindez leginkább felettébb kínos, ám egyszer-egyszer még elviselhető, de mi a helyzet akkor, ha közel egy évig is eltart. Vagy még tovább. Sőt, tulajdonképpen már réges régen ez van, mindig ez a „régi nóta”, mely a magányosságról zöngicsél a fülekbe. Mike Leigh most sem jut másra, mint tíz, húsz vagy harminc évvel ezelőtt. Mivel a barátság, az empátia, a szolidaritás tesz minket emberré, mégis csak kell, hogy létezzen az egyéni önzőségen túlmutató közösség. Hogy Margaret Thatchernek ebben se legyen igaza, nevezzük továbbra is csak társadalomnak.
Csejk Miklós
