Az Amerikai Psycho, ez a mindenekfölött „csúf” könyv, az obszcén erőszak rendkívülien pontos leírása, Phil Collins és Whitney Houston zenéjének ismertetéseivel és az 1980-as évek úri divatjának végtelenül ismétlődő leírásaival tarkítva.
A korábban rockzenésznek és színésznek is készült művész egyszer csak elkezdte papírra vetni, amit a rendezők, színészek, forgatókönyvírók és zenészek forgatagában maga körül látott – szól az 52 éve született Bret Easton Ellis íróvá válásának legendája. Az alkotó első kötete, az 1985-ben megjelent Nullánál is kevesebb, a két évre rá kiadott A vonzás szabályai, az 1998-as Glamorama, valamint Az informátorok című, novellákat tartalmazó kötet egyaránt Amerika gazdag, fiatal generációjáról, egy jelentős és jelentékeny társadalmi rétegéről fest hátborzongató képet a féktelen orgiák, a kábítószer és az alkohol világában.
„Helló, Pat Bateman vagyok…”
„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel; ez van kiírva vérvörössel a Chemical Bank falára, nem messze a Tizenegyedik utca és az Első sugárút sarkától, méghozzá akkora betűkkel, hogy a taxi hátsó üléséről is jól olvasható…” Ellis leghíresebb műve az 1991-ben megjelent Amerikai Psycho, amelynek lapjain az amerikai álom helyébe a lidérces rémálom lép: egy irányt vesztett, erőszakban tobzódó, anyagiasságba fulladó kultúra és éra egyöntetűen sötét, kiutat nem mutató, döbbenetes erejű látomása. A nemzedékének legjelentősebb írójaként számontartott B. E. Ellis műve a Wall Street üzletembereinek világába kalauzolja el olvasóit.
„Helló, Pat Bateman vagyok – mondom, és kezet nyújtok, miközben megpillantom magam a falon függő tükörben… és elégedetten elmosolyodom azon, hogy milyen jól nézek ki.” A regény főhőse, a huszonhat éves Patrick Bateman, a Wall Streeten dolgozó intelligens, gazdag, jóképű, sikeres, fiatal yuppie, akinek lételeme a csillogó felszín, valójában azonban értéket, mértéket nem ismerő pszichopata. A legdivatosabb éttermekben vacsorázik, ízlése ételben-italban főúri, lakása fényűző, véleménye a politikától a popzenéig mindenben naprakész. Üzleti tárgyalásokat folytat, elegáns éttermekbe jár, s kéjgyilkosságokat követ el. Bateman valójában értéket és mértéket nem ismerő pszichopata, aki a belsejében tátongó űrt orgiákkal, gyilkosságokkal, kannibalizmussal próbálja kitölteni. A regény semmi különbséget nem tesz ezek között a tevékenységek között. A romlottság szinte észrevétlenül, olyannyira átitatja a mai élet szövetét, hogy már nem is látható, le sem írható. Nem tudni, hol ér véget a kapitalizmus, és hol kezdődik a brutalitás.
Az író meg sem kísérli, hogy erkölcsi ítéletet mondjon Bateman fölött, sem pedig a fölött a kultúra fölött, amelyhez tartozik. De a szélsőséges erőszak és annak sallangmentes leírása különös, légies, éteri dimenziót ad az írásnak, amely olyan közel áll az etikához vagy esztétikához, amennyire egy regény csak megközelítheti azt. Miközben Bateman megpróbálja megérteni, miért ítéltetett erre a kárhozatra, képtelen megfogalmazni a maga számára a saját nyomorúságát és zavarodottságát. A regényben kifejezésre jut az etikai bizonyosság iránti vágy, a tiszta rálátás az olvashatatlanná, értelmezhetetlenné vált kultúrára. Ez a vágyakozás még a romlottság közepette is bizonyos ártatlanságról tanúskodik, s már ez is elegendő ok arra, hogy olvassuk az Amerikai Psychót.
Az Amerikai Psycho folytatása az író 2005-ben megjelent műve, a Holdpark, amelyben újra feltűnik Patrick Bateman, az Amerikai Psycho sorozatgyilkosa – a démoni figura, aki nem hagyja nyugodni Ellis regényének főhősét, a Szerzőt, akit szintén Bret Easton Ellisnek hívnak.
