„Vastag bőr legyen a képen annak, aki boldogulni akar ebben a városban.” A mai amerikai irodalom fenegyereke szerint az igazmondáshoz nem bátorság kell, csak írói figyelem. Bret Easton Ellis 50 éves.
„– Téged nem zavart, ahogy minden ok nélkül csak úgy eltűntek a szereplők a filmből?
A filmszakos srác előbb hallgat, aztán azt mondja: – Aha, de hát így van ez az életben is…” (Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb)
A nullánál messze több
„Vastag bőr legyen a képen annak, aki boldogulni akar ebben a városban.” Ő csak tudja, az 1964. március 7-én született Bret Easton Ellis amerikai író első kötete 1985-ben jelent meg Nullánál is kevesebb címmel. A két évre rá kiadott A vonzás szabályai, az 1998-as Glamoráma, valamint Az informátorok című elbeszéléskötethez hasonlóan Amerika gazdag, fiatal generációjáról, egy jelentős és jelentékeny társadalmi rétegéről fest hátborzongató képet a féktelen orgiák, a kábítószer és az alkohol világában. Hatása első könyvétől kezdve maradandó hatással van a kortárs irodalom képviselőire, részben a Nullánál is kevesebb példájára és ihletésére Amerikában és a világon minden más országában is hasonló hangulatú regények százai születtek a nyolcvanas-kilencvenes évek gazdag, drogozó, céltalan fiatalságáról, de Ellis könyve volt az első, és művészi erejét tekintve máig is az egyik legnagyszerűbb közülük.
Bret Easton Ellist az irodalomkritikusok előszeretettel sorolják kategóriákba, nevezik minimalistának, nihilistának, X-generációs írónak és még ki tudja minek, valamint gyakorta megjegyzik, hogy keményen kritizálja az amerikai fogyasztói társadalmat. Ellis a kaliforniai Los Angelesben beleszületett az általa később olyannyira bírált tömegkultúrába, de képes volt átérezni és érzékelni azt a pusztítást, amit az emberi belsőben, a személyiségben végez. Ez neki is kemény küzdelem volt, de ez a belül, magában megélt pokol teszi érvényessé a sorait.
„Hova megyünk? – kérdeztem.
– Nem tudom – mondta. – Csak úgy megyünk.
– De ez az út nem vezet sehová – mondtam neki.
– Az nem számít.
– Miért, mi számít? – kérdeztem kis szünet után.
– Csak hogy rajta vagyunk, haver – mondta.” (Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb)
Noha Ellis neve elsőnek a vérengzésben, szadizmusban és erőszakosságban bőven ellátott Amerikai Psychóval és a Glamorámával kapcsolatban merül fel, én mégis inkább a korai regényeit, elbeszéléseit kedvelem. Ő az az író, aki nem a mennyiség miatt ír. Inkább időt ad magának, és akár éveken át újra és újra átírja a regényeit, mintsem a gyors kiadást szem előtt tartva egy tökéletlen könyvvel jelenjen meg. És bár a Nullánál is kevesebbet nyolc hét alatt írta meg, mielőtt a kéziratot leadta, két évig javítgatta. Azóta viszont minden kötete megírásához több évre van szüksége. Első regényéről ő maga is úgy látja, hogy elsőre nem lett túl jó, például sokkal hosszabb volt, mint amilyen a végső változat lett. A 2008-as Budapesti Könyvfesztivál díszvendégeként így emlékezett vissza: „Fiatal voltam, rettentő gyorsan, átgondolatlanul írtam, és ugyan pontosan tudtam, hogy mit akarok írni, de írás közben folyamatosan speed tablettákat tömtem magamba, és ez hiba volt. Emiatt a könyv teljesen kusza lett, a szer megakadályozott abban, hogy koncentráljak, és olyanná írjam a könyvet, amilyennek terveztem.”
A fenegyerek író szívesen beleéli magát regényhősei hátborzongató lelkivilágába, noha nem azonosul velük. Igaz, hogy mindegyik regénye nagyjából azonos helyszínen, hasonló miliőben és hasonló karakterek között játszódik, és bár jellemzően az amerikai feltörekvő generáció devianciájáról ír, nagyon is különbözik egymástól minden egyes kötete stílusa. A Nullánál is kevesebb teljesen más, mint az Amerikai Psycho, a Glamoráma is nagyon eltér az elsőtől, a Holdpark meg aztán végképp elüt mindegyiktől. Szinte mindegyik könyvére jellemző a narrátor használat, akit viszont nem az író személyesít meg. Erre kiváló példa, például a Glamoráma fő karaktere, Victor, akinek egyénisége teljesen különbözik az íróétól, Ellis mégis tökéletesen beleélte a jellemébe, stílusába, nyelvi korlátaiba magát.
„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel…”
„Leleményes vagyok – állapítja meg magában Price –, valamint kreatív, fiatal és gátlástalan, célratörő és jól képzett. Lényegileg tehát arról van szó, hogy a társadalom egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy lemondjon rólam.” (Bret Easton Ellist: Amerikai Psycho)
„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel…” – indul a kilencvenes évek USA-jának leghatásosabb és egyben legradikálisabb nagyregénye, hogy aztán az olvasó elkülönülését felőrölve, bő ötszáz oldalnyi hihetetlenül élvezetes társasági kamu, irigység, bárgyú fogyasztói öntudat és kegyetlenkedés után többé már ne lehessen tudni, végül ki mondja: nincs kijárat, ez sem kijárat, „NEM KIJÁRAT”. Bret Easton Ellist szereplőinek, narrátorainak a személyisége, a gondolkodásmódja érdekli, persze ismerve az Amerikai Psycho pszichopata sorozatgyilkosát, nehéz lenne elképzelni, hogy az író úgy gondolkodjon, éljen és írjon, mint Patrick Bateman, akinek megvan ugyan a maga különös irodalmi nyelvezete, de az nagyon rút és obszcén, nem képes metaforákat használni, semmit sem képes más szemszögből látni.
Az 1987-ben megjelent A vonzás szabályai, mint minden Ellis-mű, ez is kegyetlen olvasmány, még ha csak csíráiban egy megzavarodott erkölcsi tudatú és szexuális ösztönű új nemzedék fáradt kiúttalanságában van is jelen mindaz a perverzitás és testi-lelki szadizmus, amely aztán az Amerikai Psycho és a Glamoráma letaglózó erejét adja. Ellis hagyja, hogy mindvégig hősei beszéljenek: semmi sem az, ami, senki sem érti a másikat, mert itt már nincsenek az érzéseket pontosan leíró szavak, vagy ha igen, akkor azok is eltorzulnak, jelentésüket vesztik.
