Kántor Péter könyveinek megjelenése derűvel felérő esemény. Mindig. A minőség derűje. Aki jót akar magának, Kántort olvas.
Kántor Péter költészete nem ereszt egykönnyen. Közvetlensége elragadó, soha nem tolakodó intimitása megnyerő. Elegáns, mint egy múlt századból ittfelejtett csillár. Mint a csillár alatt koppanó olasz bőrcipő. Beszél, beszél és beszél, soha nem mellé, soha nem félreérthetően. Tiszta hang. Az új kötet versei, hasonlóan az eddigi Kántor-versekhez, általában egy hétköznapi eseményt vesznek szemügyre, emelnek be a középpontba – hoznak közel, hoznak közelebb. Egy madár repül ágról ágra, egy üres fotel áll a kandalló mellett, egy elképzelt tavaszi séta tűnik fel. Semmi különös. A semmi a hétköznapok törésvonalai mögött rejlő titokzatos tartomány különlegessége.
Kántor mostani, Valahol itt című verseskötetében a Van Gogh, Cézanne, Lucian Freud festmények ürügyén írt versek felbukkanása jelzi, a valóság átmenthető műalkotássá, világértékelű gesztussá, ahol a múlt ugyanolyan fontos szereplő, mint az egyik versben helyet kapott üvegfal, ami előtt ötéves korában skarlátosan állt a szerző. Az idő meg, tehetne-e egyebet, tehetne-e jobbat, múlik és múlik és a múlás az otthona. Valahol itt, de valahol már nagyon messze. „Milyen táj ez? Kinek a tája?”
Arcok és tárgyak átmentése mindig kockázatos, arcok és tárgyak átmentése mindig nehéz, előre nem sejthető, a későbbiekben mitől válik fontossá egy épp lényegtelenségében nagyszerű motívum vagy tárgy; a zuhanórepülésként felfogható múltból az emlékezés kimentette események központi helyet foglalnak el a kötetben. „Ezen a régi fényképen 1939-ben / ez a két huszonéves kölyök – ki nekem? / Ezek a szüleim? / Nézem őket gyanakvón, ridegen.” „Tündérek éltek titokban a világon. / Volt egy xilofonom. Egy nyulam. Egy papagájom.” „Ötévesforma kislány a világ, / pörög, szökdécsel, és magában nevet.”
A közéletet érintő szövegek, jóllehet, vállaltan a pár éve újra népszerűségnek örvendő közéleti költészet színesítésére vállalkoznak, kevésbé érdekesek, és azt a meglehetősen furcsa benyomást keltik, hogy noha a szerző minden áron szükségét érezte a politikai vélemény megfogalmazásának, a vers műfajába mentette át az észrevételeit, tekintve, nincs annál tartósabb anyag, kísérlete finoman szólva is sikertelen. Hozzá nem tesz, többet nem mond, hacsak azt nem: minden úgy rossz, ahogy van, a napilapokból és a hírportálokból ismert megfogalmazások szintjén. „Miközben baktat át a hatalmas Kossuth téren, / és a térre kanyarodó kettes villamos oldalán/nagy plakátok hírdetik, hogy Magyarország összefog, / és hogy megbüntetjük a bankokat, vagy valami ilyesmit, / akárha egy abszurd dráma díszletei közt,” „És milyen remekül bejött nekik még ez is, / ez az undorító uszítás a menekültek ellen!”
A sok apróbb-zömökebb tárgy és színhely a történteknek, eseményeknek, családi krónikáknak, halott barátoknak is nyelvet ad. Az emlékezés beszéltet. Kántor az innen-onnan csent, hagyatéknak számító emléktöredékeiből dolgozik, attól tartott vajon, hogy sérülést okoz az elmúlt időn, a tárgyak kiszabta időn, vét az emlékezés szigorú szabálya ellen, és a torz valóság, a meghamisított múlt fölénybe kerül, ha másképp ér a múltjához, a történeteihez? Véletlenre ne bízz semmit, véletlen ne bízd magad el, hogy az emlékezés sikeres, mintha kiváltképp ez a hírdetmény állna a mondatai fölött. Mintha Kántor Péter a szoba közepén ült volna és szépen teregette volna ki a múltat, az elmúlt éveket, illessze majd össze, tegye rendbe. Összeilleszthető-e egy szétesett múlt, rendbe tehetők-e a befejezett évek?
S hogy mikor jó olvasmány Kántor Péter? Tegnap és ma, most, mindig és mindörökké.
Kántor Péter: Valahol itt, Magvető Kiadó, 2017
Ayhan Gökhan
Átjáró
