Leszek Kolakowski: Mit kérdeznek tőlünk a nagy filozófusok?

Van-e ér­tel­me ál­ta­lá­ban véve annak a kér­dés­nek, hogy mit je­lent lé­tez­ni? Sza­bad-e ilyen kér­dést fel­ten­ni, abban a re­mény­ben, hogy van erre vá­lasz.

Az ere­de­ti­ként három kö­tet­be kom­po­nált so­ro­zat Le­szek Ko­la­kows­ki nép­sze­rű te­le­ví­zi­ós elő­adá­sa­it fog­lal­ja össze. Szin­te egy mini le­xi­kon, amely a „böl­cses­ség sze­re­te­té­re” bá­to­rít­ja ol­va­só­it. A benne sze­rep­lő mes­te­rek, mint Szók­ra­tész, Pla­tón, Arisz­to­te­lész, Szent Ágos­ton, Aqui­nói Tamás, Eck­hart Mes­ter, Des­cartes, Pas­cal, Leib­niz, Hume, Kant, Ki­er­ke­ga­ard, Nietz­sche, Hus­serl, Hei­deg­ger – és sok más fi­lo­zó­fus – felel ne­künk olyan kér­dé­sek­re, mint­hogy:

– Mi­lyen kri­té­ri­u­mok alap­ján tud­nánk meg­ítél­ni a fej­lő­dést a tör­té­ne­lem­ben, ha le­mon­dunk arról, hogy az er­köl­csi jóhoz/rossz­hoz vi­szo­nyít­juk?
– El­kép­zel­he­tő-e, hogy a jó dol­gok, él­ve­ze­tek, me­lyek meg­ada­tot­tak ne­künk, azok csu­pán ne­ga­tív je­len­sé­gek, a szen­ve­dés, a fáj­da­lom hi­á­nyai.
– Ha hin­nénk az örök vissza­té­rés el­mé­le­té­ben, hogy min­den rész­le­te­i­ben vég­te­len sok­szor meg­is­mé­tel­jük az éle­tün­ket, akkor ez biz­ta­tó, ré­misz­tő vagy ér­dek­te­len?
– Gya­ko­rol­juk-e a ha­ta­lom aka­rá­sát, ad­junk-e saját ér­tel­met az élet­nek nem tö­rőd­ve a jó és a rossz örök­lött sza­bá­lya­i­val.
– A nagy mű­vész kü­lön­bö­zik-e a nagy bű­nös­től, vagy­is mind a ket­tőt ugyan­úgy kell-e cso­dál­nunk, ha mind a ket­ten ugyan­úgy épí­tet­ték fel az éle­tük ér­tel­mét, ahogy akar­ták.
– Hi­he­tő-e, hogy az em­be­rek job­bak lesz­nek, ha meg­győ­zik őket arról, hogy az élet el­ke­rül­he­tet­len ve­re­ség­gel vég­ző­dik és nincs sem vi­gasz sem pedig meg­vál­tás.

Van-e ér­tel­me ál­ta­lá­ban véve annak a kér­dés­nek, hogy mit je­lent lé­tez­ni? Sza­bad-e ilyen kér­dést fel­ten­ni, abban a re­mény­ben, hogy van erre vá­lasz.

Le­szek Ko­la­kows­ki len­gyel hu­ma­nis­ta, fi­lo­zó­fus, író, nem­ze­dé­kek ne­ve­lő­je és spi­ri­tu­á­lis rek­to­ra volt, „a li­be­rá­lis ér­tel­mi­ség lelki mes­te­re” (Józef Tisch­ner), akit „jó ideje a len­gyel hu­ma­nisz­ti­ka leg­na­gyobb ko­po­nyái közt tar­tunk szá­mon” (Adam Mich­nik).

A címre kattintva beleolvashatsz a könyvbe.

LESZEK KOLAKOWSKI: MIT KÉRDEZNEK TŐLÜNK A NAGY FILOZÓFUSOK?
(részlet a könyvből)

Széljegyzet

Mielőtt belekezdenék a nagy filozófusokról szóló előadásokba, akik új utakat nyitottak a gondolat előtt a következő nemzedékek számára, meg kell jegyeznem, hogy nem áll szándékomban gyorstalpalón bemutatni a filozófia történetét; ez nem zanzásított tankönyv, enciklopédia vagy szótár. Csalódni fognak azok a diákok, akik e kiselőadásokból készülve akarnak levizsgázni: nem mennek át. Rengeteg jó kézikönyv, szótár és enciklopédia van. Nem akarom „kivonatolni” Platónt, Descartes-ot vagy Husserlt, ilyen ambíciókkal csak kinevettetném magam. Úgy szeretnék beszélni a nagy filozófusokról, hogy mindenkitől kiválasztok egyetlen gondolatot, amely fontos számára, az egyik tartópillére a háznak, amelyet felépített, ugyanakkor számunkra is érthető most, a jelenben, megpendít egy húrt a gondolatvilágunkban, nemcsak a történelmi tudatunkat gazdagítja. Elhatároztam, hogy mindegyik kiselőadást az egész hallgatósághoz intézett kérdéssel fejezem be. Olyan kérdést választok az adott filozófus gondolataiból, amely továbbra is fontos, azóta sem találtunk rá megnyugtató választ.

A kiselőadások egy-két kivételtől eltekintve időrendben követik egymást, ugyanakkor kizárólag a nagy emberek gondolatairól akarok beszélni, nem pedig arról, hogy miképpen illeszkednek a nagy történelembe, miféle családi kapcsolataik voltak, hogyan alakult a sorsuk (hacsak nem fontos ahhoz, hogy értsük a gondolataikat). Ami pedig azt a kérdést illeti, hogy kit tekintsünk nagy filozófusnak, hogyan válasszuk ki ezeket a nagyságokat a tömegből, ezen a téren nyilván nem lehet teljes egyetértés azok között, akik ilyen ügyek iránt érdeklődnek, de azért nagyrészt egyezik a véleményük. Ezért a személyek kiválasztásában a saját döntéseimhez tartom magam, nincs erőm vitatkozni mindazokkal, akik szerint „nem is ő a nagy filozófus, hanem valaki más”. Összesen harminc gondolkodót szeretnék kiválasztani.

SZÓKRATÉSZ
i. e. 469–399

Az első nagy gondolkodóm természetesen Szókratész. Mind tudjuk, az a két ember, aki a legnagyobb hatással volt az európai kultúra kialakulására – Jézus és Szókratész –, soha nem írt le egy mondatot sem, mindkettejüket másodkézből ismerjük. Ha meg akarjuk ismerni Szókratészt, természetesen Platón dialógusait és kisebb mértékben, Xenophón írásait használhatjuk forrásként; napjainkig sem jutott nyugvópontra a vita arról, hogy mit gondolt valójában Szókratész, és milyen szavakat adott a szájába Platón.

Nem tudnék hozzászólni ehhez a vitához, csak azt a kérdést szeretném felvetni, amely a korai dialógusokban merül fel, márpedig ezek a leghitelesebbek, vagyis tényleg Szókratész gondolatait tartalmazzák.

Bár nem az athéni Szókratész az első nagy szellem, akit ismerünk, alighanem a legfőbb építőmesterként lépett be az európai kultúrába; ilyennek látják azok is, akik egyáltalán nem értenek egyet filozófiai nézeteivel. Ha ő a mesterünk, Európa mestere, az nem is annyira egy bizonyos meghatározott doktrínának köszönhető, amelyet hirdetett, mint inkább annak a módnak, ahogyan el akart jutni az igazsághoz. Miféle igazsághoz? Ifjúkorában a természet kutatása érdekelte, de később felhagyott az ilyen vizsgálatokkal, mert arra a belátásra jutott, hogy azzal kell foglalkozni, ami változatlan, nem pedig az anyagi világgal, ahol minden átalakul és végül elpusztul. És mi marad változatlan? Változatlanok az alapeszmék, főként azok, amelyeknek erkölcsi vonatkozásai is vannak. Tudni akarta, mi az, hogy igazságosság, erény, bátorság, egyenlőség; de nem azt akarta tudni, hogyan használják az emberek az ilyen szavakat a hétköznapi életben, hanem azt, hogy mik is valójában az olyan realitások, mint az igazságosság vagy az egyenlőség. E fogalmak megértése megelőzi azt, amit a megfigyelésekből tudunk, hiszen azért tudjuk megmondani, hogy két fadarab egyenlő-e egymással, mert már eleve tudjuk, mi az egyenlőség. Sürgető szükségszerűségnek tartotta, hogy közösen tisztázzák a különböző alapfogalmak jelentését, abban a hitben, hogy nem a mi nyelvi konvencióink alakítják ki ezeket a jelentéseket, hanem maga a valóság, amelyekre a szavak vonatkoznak. Szókratész előlegezte a formák vagy ideák platóni elméletét, de mint Arisztotelész megjegyzi a Metafizikában, nem gondolta úgy, hogy az igazságosság vagy a bátorság valamiféle önálló, önmagában való létező volna.

Hogyan juthatunk el ilyen igazságokhoz? Soha véget nem érő, töprengésre késztető konok kérdezősködés útján. Mint utcai bölcs, Szókratész kérdéseket tett fel a beszélgetőpartnereinek, egyre messzebbre, egyre mélyebbre kalauzolta őket ezekkel a kérdésekkel; gondolatai a soha véget nem érő dialógusban mozogtak, ahol főként ő volt a kérdező, a másik pedig próbált válaszolni, és nagyon gyakran csak annyit mondott, hogy „úgy bizony”, „biztosan”, „természetesen”. Miközben gyakran nyílik meg egy kérdés úgy, hogy nem old meg semmit.

Időnként olyan érzésünk van, mintha Szókratész csak színlelné, hogy nem tudja, nem ismeri a választ („tudom, hogy nem tudok semmit”, ez a jeligéje), így akarja dialógusra késztetni a partnerét, hogy ő maga jusson el valamiféle igazsághoz, vagy korrigálja a saját, bölcsnek nem mondható nézeteit. Olyan akart lenni, mint az anyja, a bábaasszony, ő is világra segíti a már kész, de a tudathoz még nem elég érett igazságot.

Leszek Kolakowski: Mit kérdeznek tőlünk a nagy filozófusok?, fordította: Pálfalvi Lajos, Typotex Kiadó, 2012