„Az az idő, a számítógépkorszak kezdete komoly vízválasztót jelentett, amelyen egyesek át tudtak lépni – ki könnyen, ki komoly munka árán –, mások pedig belátták, hogy örökre megmaradnak amabban a világban…”
Ljudmila Ulickaja új elbeszéléseiben a hétköznapi és a megmagyarázhatatlan fonódik egymásba elválaszthatatlanul. Hősei idősödő, magányos figurák, akik megpróbálják rendezni a konfliktusaikat a haláluk előtt, és gyanakodva fogadják, ha kapnak még egy esélyt az élettől. Egy feleség, aki kizárólag almát hajlandó enni, miután elhagyják, egy anya, aki külföldi férjre vadászik a lányának a parkban, egy műszaki rajzoló, akire az utolsó pillanatban talál rá az új szerelem, egy bibliográfus, akinek az emlékezetéből lassan kihullanak a szavak.
Ulickaja végtelen empátiával és páratlan emberismerettel rajzolja meg portréikat, történetei egyszerre vigasztalóak és felkavaróak. A figyelmes olvasó pedig még Enyedi Ildikó Testről és lélekről című Arany Medve díjas filmjére is találhat utalásokat az elbeszélésekben.
Az 1943-ban született Ljudmila Ulickaja meglehetősen későn került be az orosz irodalmi életbe. Végzettségét tekintve genetikus, kényszerűségből hagyta el eredeti pályáját. Miután munkahelyéről kirúgták, három éven át a moszkvai Zsidó Színház irodalmi vezetőjeként dolgozott. Közben rendületlenül írt is: előbb verseket, aztán filmforgatókönyveket, majd prózát.
Előbb csak az asztalfióknak, aztán a nyilvánosság számára. Ulickaja a kilencvenes évek elején megküzdött az irodalmi nyilvánosságért, az oroszországi folyóiratok rendre visszautasították elbeszéléseit (előbb jelent meg könyve Franciaországban, mint odahaza), mígnem a Szonyecska című kisregény meghozta számára a várva várt sikert. Aztán következett az a két mű (a Médea és gyermekei, valamint a Vidám temetés), amelyek valódi rangra emelték szerzőjüket a kortárs prózában, a 2000-ben megjelent Kukockij eseteiért neki ítélték az orosz Booker-díjat.
Ljudmila Ulickaja a XVI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége volt 2009-ben, erre az alkalomra jelent meg magyarul Daniel Stein, tolmács című kötete. Népszerűsége hazánkban is töretlen, amit mi sem jellemezhetne jobban, mint hogy azóta is minden évben megjelenik legalább egy könyve magyarul: az Elsők és utolsók című kötet 2010-ben, az Imágó című regénye 2011-ben látott napvilágot; ezt követi legfrissebb munkája, A mi Urunk népe című elbeszélésgyűjtemény, 2013-ban pedig az Örökbecsű limlom jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában.
A címre kattintva beleolvashatsz a könyvbe.
Ljudmila Ulickaja: A lélek testéről
(részlet a könyvből)
Nagyezsda Georgijevna bibliográfus volt, még a messzi, számítógép előtti időkből. Amikor nemzedéke életébe belépett a számítógép, elsőként csodálkozott rá, mi mindent tud az új eszköz, és lelke mélyéig átérezte, hogy a világ grandiózusan és visszafordíthatatlanul megváltozott. És az egész hatalmas könyvtárban ő volt az első, aki elsajátította a sok új bölcsességet.
A réges-régi könyvek és az elavult újdonságok között mozgó könyvtári dolgozók a megőrzés természetéből adódóan konzervatív emberek, és mindig ellenálltak bármilyen, mégoly jelentéktelen változásnak is, például hogy a katalógusszekrényt a raktár egyik sarkából átvigyék a másikba. Az az idő, a számítógépkorszak kezdete komoly vízválasztót jelentett, amelyen egyesek át tudtak lépni – ki könnyen, ki komoly munka árán –, mások pedig belátták, hogy örökre megmaradnak amabban a világban, ahol szép rendben, fémpálcára fűzve sorakoznak a könyvtárosok szabályos betűivel teleírt katalóguscédulák. Elvégre azokon is megvolt minden, ami kell: könyvcím, szerzőnév, kiadási adatok…
(…)
Nagyezsda Georgijevna bízott a sikerben, így látott hozzá a könyvtár új rendre való teljes átállításához. Az idősebb kollégák, mivel szakmailag nem érezték teljes értékűnek magukat, mind elég gyorsan nyugdíjba vonultak, a helyükbe lépő új lányok viszont, hiába a technikumi, sőt főiskolai végzettség, igencsak zöldfülűek voltak, úgyhogy Nagyezsda Georgijevna a kicsit is ígéretes és merész kollégákból szinte fű alatt alakított ki egy csapatot, és kezdte tanítgatni őket az új tudományra, az informatikára.
Néhányan nyomban, kapásból értettek mindent, akik pedig képtelenek voltak rá, azok szakmát váltottak. Egyébként anyagilag gyakran sokkal jobban is jártak. De hát köztudott, hogy a könyvtárakban, már a babiloniban vagy az alexandriaiban is, mindig egy különleges emberfajta dolgozott – akik számára a könyv maga az Úristen.
Ljudmila Ulickaja: A lélek testéről, fordítók: Morcsányi Géza, Kántor Péter, Magvető Kiadó, 2020
