Bajban vagyok. Nagyon. Márai naplói felett általában mindig elfog a baj érzése. Hogy most ajánlani szándékozom, még inkább felerősödik ez a nem várt, kellemetlen érzés. Hogyan ajánlható és kiknek ez a tömény és nem túl barátságos napló? – Ayhan Gökhan írása
Mert Márai naplóira tökéletesen illik Voltaire talányos megjegyzése, miszerint egy jó könyv egyetlen mondata sokszor többet ér egy rossz könyvnél. Egy mondat. S Márai naplóiban műszerpontosságú, tarkón-suhintó mondatok vannak a magyar nyelv szabályai és mondatfűzéseinek törvénye szerint.
A tavaly a Helikon Kiadónál megjelent 1964-66-os napló a már Amerikában élő emigráns író feljegyzéseit tartalmazza, s az időjárástól kezdve az ország helyzetéig, a sajtóhírekig és a politikai-irodalmi elmefuttatásokig szinte minden észrevételéről értesülhetünk belőle.
Márai Sándor naplói általában véve a magyar irodalom sötét faládikái. Elrendezett, pesszimista ballonok. Tudás, pesszimizmus és a magyarság állandó vizsgálata, értelmezése jön át az oldalakon. Márai életművében fontos szerepet töltenek be a naplók. A rengeteg regény közt – kivételt érdemel A gyertyák csonkig égnek és az Egy polgár vallomásai, – az életrajzi elemeket, világéletrajzi motívumokat feldolgozó Föld, föld című munka Az Európa elrablása, a Hallgatni akartam és a naplók jogosultak a maradandóság címkéjére. A többi regény közt sokat a cukrosság-viaszosság fog át, egy letűnt polgárság íz-világa és színe, a finom, ámbár púderes elegancia és felesleges, kimódolt udvariasság. Márai humora is ilyen, hogy nincs vegytiszta humora. Kivételt képez ez alól a kevert humor, a csípős, élcelődő, fanyar és ironikus, melynek származási helye naplók.
Márai mindent elolvas és mindenről van véleménye. Néha gúnyos, néha bántó, néha olyan lesújtó, hogy belepirul az olvasó és elszégyelli magát ahelyett, akit ér a bírálat. Egy biztos: Márai nem szereti a kommunistákat, s magával ragadóan vázolja fel a kommunista rendszer működését, a tetteik mögött meglátja a valódi okot, a hibát a mélyben. Amerikát elviseli, s nincs komolyabb kifogása ellene. Magyarország Márai szemében a régi, az ő polgári Magyarországa, a jelenlegibe nem szívesen menne vissza, az ország és haza bőven elfér neki egy Arany János-kötetben. A hazai állapotokról nyersen fogalmaz, jól értesült és tájékozott, a legújabb irodalmi anyagokról, politikai döntésekről, nyilatkozatokról. „Magyar hírek: a kommunista Kádár-vircsaftnak két támaszpontja van: a megszálló orosz csapatok és a nem kommunista értelmiség, amely fogcsikorgatva vagy cinikusan megkötötte az egyezséget a kommunistákkal: a magántulajdont pótolja a szajré, a szabad vállalkozást a korrupció, a szabadságot a szabad lopás.”
Márai következetesen szigorú, elgondolása körülbelül a következő: Magyarország – az a régi, valamennyire jól működő Magyarország, — egy erős polgárságnak köszönhette a létét. Ez a polgárság aztán eltűnt, szétdúlták, megsemmisítették. Az irodalmi életbe is belopta magát az Illyés Gyulák, Németh Lászlók nemzedéke, akik gúnyosan és rosszallóan, a győztes cinizmusával tekintenek vissza erre a valaha létezett polgárságra. Illyéssel szemben Márai negatív hangot üt meg, s joggal, I. Gy. Játék a kastélyban című művét idézi, amiben Illyés pimaszul és fölényeskedve beszél a „régi urakról.”
Márai Sándor naplóinál néha azt érzem, hogy ez az ember egész nap a könyvtárban és otthon ült az íróasztal mellett, s reggeltől-estig olvasott. És ebben a nagy olvasottságban néha ilyesmire bukkanunk: „és egy Pilinszky János nevű magyarországi fiatal költő Rekviem című vékony kötete. A versek e kötetben néha költői erővel szólnak. A prózai rémjáték, a függelék elképesztően vidékies – mint majdnem minden próza, ami ma a vasfüggöny mögülről szólal meg.”
Nem mondom, hogy Márai egyszer-egyszer nem igazságtalan. Hogy nem esik túlzásba. Hogy nem téved. Hogyne lenne igazságtalan. Hogyne esne túlzásba. Hogyne tévedne. Elegánsan és szépen, olyan polgáriasan, feketekávésan, illően, hogy azonnal megbocsátunk neki, s közösen vele tévedünk.
Márai Sándor ahhoz az ígéretéhez, hogy többé nem jön vissza Magyarországra, amíg a kommunisták kezében van, hű maradt. Mindhalálig. Ezért is lehet őt szeretni és tisztelni, s naplóit nagy figyelemmel és alázattal olvasnunk.
Ayhan Gökhan
Átjáró
