„Az idő nem vonal, hanem dimenzió, akárcsak a tér dimenziói.” A Macskaszemben feltárul a gyermeki lét sötét oldala és a 20. század közepén művészként érvényesülni próbáló nő küzdelmes útja.
Elaine Risley, az ellentmondásos megítélésű festőnő az életmű-kiállítására tér vissza fiatalsága színhelyére, Torontóba. A városba érkezve megrohanják az emlékek: eszébe jutnak egykori játszótársai, akikkel együtt fedezték fel a barátság titokzatos világát, megismerve a vágyakozást, a kegyetlenséget és az árulást, de felidéződnek a férfiak is, akikkel – az alkotás mellett – az elveszített önbecsülése helyén támadt űrt próbálta később kitölteni. Elaine-nek szembe kell néznie múltjával, művészként és nőként is számot kell vetnie önmagával. A Macskaszemben feltárul a gyermeki lét sötét oldala és a 20. század közepén művészként érvényesülni próbáló nő küzdelmes útja.
„A világ, melyet Atwood halálos pontossággal lefest, magányos, rémisztő hely, ahol az idő múlását az osztályterem ablakába lógatott papírtökök, hóemberek és -tulipánok jelzik, és a jövő, minden taszító női rejtélyével, csupán fenyegetés” – írta róla The New York Times. Az 1989-ben Booker-díjra is jelölt regény most először olvasható magyarul.
„Az idő nem vonal, hanem dimenzió, akárcsak a tér dimenziói. Ha a tér görbíthető, akkor az idő is, és ha az ember eleget tudna, és képes lenne a fénysebességnél gyorsabban haladni, visszautazhatna az időben, és egyszerre két helyen lehetne.”
Margaret Eleanor Atwood (Ottawa, 1939. november 18. –) kanadai író, költő, irodalomkritikus és feminista aktivista. Többek között a Man Booker-díj és az Arthur C. Clarke‑díj díjazottja. Kétszer részesült irodalmi téren állami kitüntetésben (Governor General’s Award). Atwood az utóbbi idők egyik legelismertebb és legtermékenyebb regényírója, de mint költő is figyelemreméltó az irodalmi munkássága. Sok versét mítoszok és tündérmesék inspirálják, melyek iránt nagy érdeklődést mutatott gyerekkora óta. Novellái számos folyóiratban megjelentek.
Margaret Atwood: Macskaszem
(részlet a könyvből)
2
– Stephen szerint az idő nem egy vonal – szólalok meg. Cordelia unottan az égre emeli a tekintetét, tudtam, hogy így fog reagálni.
– Na és? – feleli. Ez a válasz mindkettőnknek tetszik. Helyreteszi az idő természetét, és Stephent is, aki úgy hív minket, „a tinédzserek”, mintha ő nem az volna.
Cordelia és én egy villamoson utazunk, a belvárosba tartunk, ahogy a téli szombatokon szokásunk. A villamoson áporodott a levegő, és gyapjúszag terjeng. Cordelia hanyag testtartással ül, időnként oldalba könyököl, és üres tekintettel mered a többi utasra fémesen csillogó, zöldesszürke szemével. Bárkivel képes farkasszemet nézni, és nekem is majdnem ilyen jól megy. Legyőzhetetlenek vagyunk, sziporkázunk, tizenhárom évesek vagyunk.
Hosszú gyapjúkabátot hordunk megkötős övvel, feltűrt gallérral, akár a filmsztárok, és lehajtott szárú gumicsizmát, férfi munkászoknival. A zsebünkbe gyűrve ott lapul a kendő, amit anyáink ránk parancsolnak, de rögtön levesszük, amint látótávolságon kívül érünk. Lenézzük a fejfedőket. A szájunk kemény, krétavörös, fényes, mint a szög. Barátnőknek hisszük magunkat.
A villamosok mindig tele vannak öregasszonyokkal, legalábbis mi öregnek gondoljuk őket. Több fajtájuk létezik. Vannak illedelmesen öltözöttek, jól szabott Harris Tweed kabátban, hozzáillő kesztyűben és takaros, praktikus kalapban, oldalt hetyke, apró, élénk színű tolldísszel. Vannak szegényebbek, idegen külsejűek, akik sötét kendőt viselnek a fejükre és a vállukra terítve. Vannak testesek, tömzsik, összepréselt, öntudatos szájjal, a karjukon bevásárlószatyor lóg – ezt a típust a leárazásokkal, az alagsori végkiárusításokkal társítjuk. Cordelia egy szempillantás alatt képes kiszúrni az olcsó textilt.
– Gabardin – jegyzi meg. – Prosztó-posztó.
Aztán vannak azok, akik még nem adták meg magukat, akik még kísérletet tesznek a csillogásra. Ők kevesen vannak, viszont annál feltűnőbbek. Bíborszínű vagy lila ruhát viselnek, hosszú fülbevalót, és színpadi kelléknek tűnő kalapot. Szokatlan, szuggesztív színű kombinéjük kikandikál a szoknya szegélye alól. Minden, ami nem fehér, az szuggesztív. A hajukat szalmaszőkére vagy halványkékre festik, vagy pedig – és ez papírszáraz bőrük mellett még riasztóbban hat –, fénytelen, ócska szőrmebunda-feketére. Rúzzsal rajzolt szájuk jóval nagyobb a valódinál, a pirosítójuk foltos, a szemüket reszkető kézzel húzták ki. Ezek hajlamosabbak leginkább arra, hogy magukban beszéljenek. Az egyik folyton azt hajtogatja: „birkahús, birkahús”, újra meg újra, éneklő hangon, egy másik pedig állandóan az ernyőjével bökdösi a lábunkat, és azt motyogja: „ez csupasz”.
Ezt a fajtát kedveljük legjobban. Van bennük valami vidámság, valami invenció, nem érdekli őket mások véleménye. Megszöktek, bár hogy mi elől, azt nem egészen értjük. Úgy hisszük, a bizarr öltözéket, az újra és újra elmotyogott szavakat ők választották maguknak, és ha majd eljön az ideje, mi is szabadon választhatunk majd.
Margaret Atwood: Macskaszem, (Cat’s Eye), fordító: Csonka Ágnes, Jelenkor Kiadó, 2020
