Egy szívszorító történetet szerelemről, szexről, kamaszkorról és végzetes árulásról egy kamasz szemén keresztül. J. D. Salinger egykori szerelmének regénye, a Nyárutó az Alexandra Kiadó gondozásában jelent meg.
„Joyce Maynard a legjobb formáját hozza a Nyárutóban. Olyan regény ez, amit egyszerűen nem szabad kihagyni.˝ Jodi Picoult
A Zabhegyező világhírű írója ötvenhárom esztendősen figyelt fel a tizennyolc éves egyetemista lány egyéni hangú, fanyar írására a New York Times Magazine hasábjain, írt neki, Joyce töprengve, húzódozva, hosszas fontolgatás után válaszolt – ebből szenvedélyes levelezés alakult ki, majd az író meginvitálta a fiatal lányt otthonába, ahol a hegyek között valóságos remeteéletet élt. Otthon a világban című könyvéből ismerjük, hogy ezt a magányos életet osztotta meg – nagy csalódásba torkolló nagy szerelemben – Joyce, és amikor Salinger – Jerry – egy csúf napon kurtán-furcsán elküldte, élete további szakaszában sem tudott az író bűvköréből szabadulni. Íróvá, önálló emberré válásának, családi és szakmai élményeinek, válságainak és a bálványától történő végleges elszakadásnak története minden művében megjelenik.
A Nyárutó című regényben közeledik a nyár vége, a munka ünnepe fullasztó hőséggel köszönt a New Hampshire-i Holton Millsre, ahol a magányos, tizenhárom éves Henry többnyire tévénézéssel, olvasással és álmodozással üti el az idejét; egyetlen társasága elvált és érzelmileg labilis anyja. Az ünnepi hétvége előtti csütörtökön azonban egy titokzatos, vérző férfi, Frank kér segítséget Henrytől. A következő öt nap alatt a fiú megismeri az élet legfontosabb leckéit, a féltékenység torokszorító fájdalmát, az árulás erejét, hogy áldozatot kell hoznunk a szeretteinkért – és hogy érdemes várni az igazi szerelemre.
„Azt hiszem, mindig is izgatni fog az a bizonyos életkor, a gyerek- és a felnőttkor határán, amikor az ember kilép a gyerekkorból, szembesül mindazzal, amit a szülei elhibáztak, és először fedezi fel a szexualitás világát. Jelen esetben a fiú vállán hatalmas teher nehezedik: a felelősség, hogy törődjön érzékeny anyjával. Be kell vallanom, hogy az egyik fiam, mikor egészen kicsi volt – miután látta saját kínlódásomat, és azt, hogy nincs mellettem férfi, akire bizonyos dolgokban támaszkodhatnék – valóban megajándékozott egy »A nap férje« feliratú kuponnal. Annyira szerette volna jóvá tenni a dolgokat – ahogy Henry is, a saját anyja számára.˝ Joyce Maynard, Kirkus Review
Joyce Maynard, a széles körben elismert amerikai írónő lélegzetelállító és szívszorító történetet mesél el szerelemről, szexről, kamaszkorról és végzetes árulásról egy ifjú kamasz szemén keresztül – és annak a férfinak a nézőpontjából, akivé ez a fiú válik. „A Nyárutó a szerelem összetett természetéről szól: féltékenységről, árulásról és a szerelemért vállalt kockázatról.” (New York Post)
„Bölcs és szívből jövő regény, mely kifinomultan, apró igazságokon keresztül világítja meg az emberi szív titkait.” (BookReporter)
Joyce Maynard: Nyárutó
(Részlet)
Csak ketten maradtunk, az anyám és én, miután az apám elhagyott bennünket. Az apám ugyan azt mondta, hogy az a baba is a családomhoz tartozik, akit Marjorie, az új felesége szült neki – meg Richard, Marjorie fia is, aki annak ellenére, hogy hat hónappal fiatalabb volt nálam, ügyesebbnek bizonyult az összes olyan sportban, amiben én katasztrofálisan teljesítettem. A mi családunk akkor is csak az anyámból – Adele-ből – és belőlem állt, és kész. Még az aranyhörcsögöt, Joe-t is inkább tekintettem volna családtagnak, mint azt a kisbabát, Chloét.
Szombat esténként, amikor az apám eljött értem, hogy elvigyen minket a Friendly’sbe vacsorázni, mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a baba mellé üljek a hátsó ülésen. Később előhúzott a zsebéből egy csomag baseballkártyát, és kiterítette közém és Richard közé az asztalra, hogy osztozzunk rajta. Én mindig Richardnak adtam a rám eső részt. Miért ne tettem volna? A baseball fájó pont volt számomra. Amikor a testneveléstanár megszólalt, hogy jól van, Henry, a kékekkel leszel, a kék csapat egy emberként szisszent fel. Az anyám általában nem emlegette sem az apámat, sem a mostani feleségét, a nő fi át és a közös gyereküket sem. Egyszer azonban véletlenül kint felejtettem az asztalon egy ötünkről készült – egy évvel korábbi, Disney-parkbeli – fényképet, és az anyám legalább egy percig bámulta. Ott állt a konyhában, apró, sápadt kezében tartotta a fényképet, hosszú, finom nyaka enyhén oldalra biccent, mintha a kép valamiféle hatalmas és aggasztó rejtély volna, habár csak mi öten voltunk rajta, ahogy összezsúfolódunk a teáscsésze-körhintában.
Az apád helyében én odafigyelnék arra, hogy ennek a kisbabának nem egyforma a két szeme, mondta. Lehet, hogy csak lemaradt a fejlődésben, és nem szellemi fogyatékos, de szerintem el kellene vinniük a gyereket orvoshoz. Nem érzed úgy, hogy kicsit lassú a felfogása, Henry? Kicsit talán igen.
Tudtam én, mondta az anyám. Az a baba nem is hasonlít rád.
Tisztában voltam a szerepemmel. Megértettem, hogy kiből áll az igazi családom. Az anyámból.
