Örményországban irgalom nélkül mintegy másfél millió örmény áldozatot követelt az 1915-ös népirtás. Flesch István Örmények, törökök, kurdok című könyve egy átfogó „történelmi múltfeltárásra” invitál.
A mai örmény álláspont szerint az oszmán birodalom hivatalos politikájának része volt a területén élő örmény kisebbség fizikai megsemmisítése. Az oszmán török birodalom hatóságai által módszeres kegyetlenséggel végrehajtott öldöklés áldozataira minden évben megemlékeznek.
Nehéz felfogni, elfogadni pedig soha nem lehet a múlt század elején lezajló népírtást, melyben – mint a politikai eseményekben mindig – lényeges szerepet játszott a nagyhatalmak akkori magatartása is. Anglia, Franciaország, Németország és Oroszország ugyanis összehangolatlan lépéseikkel felingerelték az oszmán birodalmat, illetve nem tettek lépéseket az örmények fizikai létének biztosítása érdekében.
Az örmények elleni válogatottan kegyetlen pogromok során 1915. és 1922. között másfél millió ember vesztette életét. Az üldöztetés miatt számos örmény menekült külföldre. A legnagyobb örmény diaszpóra a közel-keleten él, de számosan találtak menedékre Franciaországban, illetve az Egyesült Államokban is.
Flesch István: Örmények, törökök, kurdok
A világ 2015. április 24-én emlékezik meg arról, hogy az Oszmán Birodalomban száz évvel azelőtt kezdődött meg az örmény lakosság szörnyűséges golgotajárása. Ez a könyv részleteiben is felidézi annak a történetnek a kezdetét, majd lefolyását, amely addig példátlan volt a modern Európa történelmében: nagyrészt szinte teljesen megsemmisült és maradványaiban szétszóródott Anatólia legősibb kultúrájú keresztény kisebbsége, amelynek tagjait nem sokkal korábban a konstantinápolyi szultánok kegyesen még leghűségesebb alattvalóikként részesítették legmagasabb dicséretben.
Flesch István könyve feltárja az örmény emlékezetben „nagy tragédia” vagy „katasztrófa” néven megőrzött megrendítő emberpusztulás előzményeit, történelmi-társadalmi rugóit. Bemutatja továbbá azoknak az éles nemzetközi és törökországi vitáknak az alakulását is, amelyek az akkori események értelmezése, megnevezése és minősítése körül mindmáig zajlanak, s amelyek nemcsak tudósokat, történészeket és turkológusokat állítanak szembe egymással, hanem nemritkán az ankarai kormányt és törvényhozást más országok, főleg Nyugat- Európa parlamentjeivel is.
A szerző mindenekelőtt azt vizsgálja, hogy az európai uniós tagjelölt Törökországban főként a civil társadalomnak sikerül-e megrendítenie a törökországi „örmény tabut”, vagyis áttörni az évtizedekig egyoldalú hivatalos értelmezés vagy elhallgatás 1915 köré emelt és sokáig mozdíthatatlannak tetsző falát. A kérdésre igennel válaszol. Sőt, török és nyugati források, valamint személyes tapasztalatai alapján állítja, hogy a maholnap nyolcvanmilliós lélekszámú országot megszakítás nélkül tíz esztendeje vezető új szellemű és iszlám gyökerű államvezetés, a konzervatív demokraták kormányzata elkötelezettje Európának, az örmény és a kurd kérdésben pedig belátóbb közvetlen elődeinél.
Törökországban soha nem látott lendületet vett a „történelmi múltfeltárás”: lehetővé vált, hogy kutatók kendőzetlenül napvilágra hozzák a kisebbségeket ért súlyos sérelmek és véres megtorlások tényeit, eddig ismeretlen, kézzelfogható szomorú bizonyítékait. Flesch István könyve révén a magyar olvasóközönség az eddiginél részletesebben tájékozódhat Törökország belső társadalmi mozgásáról és izgalmasan változó jelenéről.
