Párban magányban

Szerző: Cultura / 2012. november 13. kedd / Szubkultúra, Könyvvilág

Hogy élhet az, aki másvalaki jelenlétében magányos tud lenni? Előfordulhat, házasságra azért választ az egyik fél olyan személyiséget, hogy mellette lehessen egyedül? Mekkora fokú intelligencia kell ahhoz, hogy elviselje a másik magányra vágyódását? Két géniusz, Babis Mihály és Tanner Ilona kapcsolatába Sárközi Mátyás enged betekintést.

Igazi reneszánsza van a költők magánéletéről szóló olvasmányoknak, szeretnénk még többet megtudni kedvenc szerzőinkről, olyasmit is, ami az iskolai tananyagból kimaradt. Egy új könyv most Babits Mihály és Tanner Ilona, azaz Török Sophie házasságának eddig kevésbé ismert részleteit tárja az olvasó elé.

„Ki állapítja meg az események igaz összefüggéseit? A regényíró nagyzol, pontokat köt össze, melyek a valóságban külön állanak; s elhanyagolja a pontokat, melyek rajzába nem illenek.” (Babits Mihály: Halálfiai)

Dokumentumregényt tartunk a kezünkben. A szerző több érintett naplójából, feljegyzéseiből is dolgozott, így olvashatunk részleteket Török Sophie, Radnóti Miklós naplójából, Babits feljegyzéseiből, illetve Beszélgetőfüzeteiből – gégerákja miatt volt egy időszak, amikor nem tudott beszélni -, de Szabó Lőrinc és Koháry Sarolta visszaemlékezései is alapul szolgáltak.
Mindez egymáshoz kapcsolódva, forrásmegjelölés nélkül; bár szinte mindig tudjuk, kinek a szemszögéből láthatjuk a történteket. Rendkívül hatásos és élményszerű szöveget kapunk, nem szakítja meg semmi a történetmesélést, az olvasó egy pillanatra sem zökken ki a Nyugat körüli miliőből, az 1920-as, ’30-as évek hangulatából.
Éppen véget ért az első világháború, az új Magyarország költője halott. A fiatalon özvegyen maradt Csinszka pedig Babits Mihályhoz szeretne közelebb kerülni, „az első költő felesége rangjára vágyik”. Rajongó leveleivel ostromolja Babitsot, aki azonban nem szeretne Ady helyére lépni – és nem csak a halott költő átka miatt: „Átkozott legyen az, / Aki helyemre áll majd” – Babitsnak nincs ínyére Boncza Berta közeledése. „Egy erdélyi újság megírta, hogy elveszem őt feleségül. Barátok útján utána érdeklődtem: ő hintette el a hírt, hogy engem behálózzon. Minő oktondiság!”

A magányosan alkotó, „zárkózott, asszonytalan Mihály” amúgy sem kereste különösebben a nők társaságát, megtette ezt Szabó Lőrinc helyette is. A még facér Babits Reviczky utcai bérelt lakását két barátjával, G. Szabóval és Komjáthy Aladárral is megosztotta. (Attól tartott, hogy a kommün alatt ő sem ússza meg a betelepítést.) Így fordulhat elő például az a malőr is, hogy a Babitsot kereső Tanner Ilona – éppen a Nyugatba szánt versei felől érdeklődött – a fiatalabb költőbe botlik, aki pár héttel később aztán gyűrűt húz az ujjára, annak ellenére, hogy a lány „túlromanticizált, lila lelkéből fakadó költeményeket ír”. Ám fordul a kocka, Szabó Lőrinc egy alku során átengedi menyasszonyát Babitsnak. (Koháry Sarolta egy a Beszélőnek adott interjújában kettejük viszonyáról csak annyit mondott: így akart a Nyugat szerkesztőjének közelébe kerülni.) „Mihály elvenne téged feleségül. Mi ez, vicc? – nevetett a lány. Átadtam a tölcsért Mihálynak” – emlékszik vissza G. Szabó.
„A Nyugat-asztal éber felügyelete alatt megkérte a kezemet” – ezek már a feleség papírra vetett szavai. A helyszín a Centrál Kávéház volt, amely a Belvárosi mellett szintén a nyugatosok kedvenc találkozási helye, és többször fel is tűnik a könyvben. Rippl-Rónaival is itt találkozhatunk, akiről kiderül például, hogy francia felesége mellett nem vetette meg a fiatal lányok társaságát sem; egyik „modellje” pedig Szabó Lőrinccel is találkozgat. De rendre itt találhatjuk Illyés Gyulát, Kosztolányi Dezsőt és Tóth Árpádot is, és volt olyan is, hogy „Karinthy Frici műfordításparódiáján nevettünk”.
A kávéházak mellett feltűnik Budapest akkori legelegánsabb bordélyháza is, majdnem a Károly kerttel szemben, a Magyar utca 34. alatt lévő Maison Frida, amit Szabó Lőrinc szívesen és sűrűn látogatott. „Felizgatott az orfeumi kiruccanás, meglátogattam Renée-t. Gyalázatosan kéjelegtünk. Úgy találta, hogy én sokkal változatosabb pózokat tudok, mint ő. Fantázia kérdése.” – csakhogy egyet említsünk bordélyházi kalandjaiból.

A könyv bepillantást enged a Nyugat körüli problémákba – megszűnés fenyegeti, a szerzők nem kapnak honoráriumot – és megismerhetjük belőle Móricz Zsigmondot is, mint lobbanékony, hevesvérű és konok szerkesztőt, mégis leginkább Babitsék házasságára fókuszál. „Annyi év, annyi év / a szerelem tart-e még? / Azt hiszem, kedvesem / ez már rég nem szerelem…” – vall házasságukról Babits. Sophie végig igyekezett odaadó feleség lenni. Esztergomban, az Előhegyen vesznek házat, ahová sokszor elmenekülhetnek a főváros zajától az alkotói magányba. Gyerekre is vágynak, Babits azt szeretné, ha valaki továbbvinné a nevét. Ilonka annyira csinos lány volt, hogy minden munkahelyén kikezdtek vele a főnökei, ő persze nemet mondott, cserébe elbocsátották.
Aztán a Külügyminisztériumban beadta a derekát, a viszony azonban abortusszal végződött, valószínű ezért nem lehetett soha saját gyermeke. Az örökbefogadott Babits Ildikót azonban sajátjukként szeretik – Ildikó és Sophie hasonlítanak is egymásra, hiszen fivére ejtette teherbe a cselédlányt. Noha végig titkolták, hogy nem a saját gyermeküket nevelik – akkoriban az örökbefogadás tabu volt -, a kislány tizenéves korában mégis rájön az igazságra.

Babits halála után olyannyira megromlott a viszony anya és nevelt lánya között, hogy Sophie kitagadja az örökségből Ildikót, aki 1956-ban emigrál, és Londonban hal meg nincstelenül, társtalanul – macskákkal körülvéve. Férje elvesztése után Sophie teljesen összeomlik. Bántotta, hogy azok, akik a férje idejében körülvették, most teljesen magára hagyták. Ekkor ismerte meg Koháry Saroltát, aki barátként végig mellette maradt; tőle tudjuk, hogy Sophie ekkor már csak múlt időben beszélt magáról költőnőként. Tény, hogy az egyre betegebb Babits mellett leginkább feleség, ápoló és édesanya volt.
A környezete pedig azzal vigasztalta, „Ilonám, hálás lehetsz, hogy ilyen nagy ember felesége vagy…”, hogy aztán ő zokogva mondogassa magának: „Én igenis vagyok valaki a magam jogán, nem csak mindig feleség…”