„Mielőtt az ember szétrobbantja a múlt hídjait, a végsőkig el kell mennie, miközben a „végsőkig” szó értelme homályban marad.” Patrick Modiano A Kis Bizsu című kötet a Tarandus Kiadó gondozásában olvasható.
„A nő leült egy padra, távol a többiektől, akik a peron szélén tömörülve várták a szerelvényt. Nem volt szabad hely a padon, odébb mentem, és nekitámaszkodtam az ital- és csokoládéautomatának. Látszott a kabát szabásán az egykori elegancia, és az is, hogy milyen feltűnést kelthetett valaha ez a citromsárga szín. A kabát azóta kifakult, szinte megszürkült. A nő mintha nem is érzékelte volna a körülötte zajló eseményeket, úgy látszott, nem moccan az utolsó metróig. Profilból őneki is éppen olyan különleges, enyhén pisze orra volt, mint az anyámnak. Ugyanaz a világos szem. Ugyanaz a magas homlok. A haja rövidebb. Nem, nem változott sokat. A haja nem egészen szőke, de nem is tudom, hogy az anyám valóban szőke volt-e. A szája szélén lefelé görbedő ránc. Úgy éreztem, hogy ez a nő az anyám.”
Thérèse, a magányos, fiatal lány megpillant a párizsi metróban egy sárga kabátos nőt, aki különös módon hasonlít évek óta eltűntnek hitt anyjára. A nyomába ered, s e szokatlan keresés közben fölidézi maga előtt a múltját, s igyekszik megválaszolni a nyitva maradt kérdéseket: Mi volt hazugság, és mi igaz? Az anyja valóban meghalt-e Marokkóban, ahogyan azt eddig tudta, vagy mindvégig itt élt Párizsban, s csak karrierje miatt hagyta el lányát, akit boldogabb időkben Kis Bizsunak hívott? S vajon e boldogabb idők gazdagsága honnan származott? Ki volt az anyja tulajdonképpen, és kivé lett ő maga? Jóvá tudja-e tenni a múlt hibáit?
A szép, törékeny lány igyekszik eligazodni az emlékezetében megmaradt nevek és helyszínek kavalkádjában, s kikapaszkodni valahogy múltja sötét árnyai közül.
Patrick Modiano: A Kis Bizsu
(Részlet a könyvből)
Nem volt a nevem „Kis Bizsu” tucatnyi éve már, és lent időztem épp a Châtelet metróállomás délutáni csúcsforgalmában.
Álltam a tömegben, a vég nélküli folyosón, a mozgójárdán. Egyszer csak megakadt a szemem egy sárga kabátos nőn. A kabát színére lettem figyelmes, amikor megpillantottam a sárga hátat a mozgójárdán. A járdáról lelépve a Château-de-Vincennes irányt jelző táblánál a nő befordult, és folytatta útját egy másik hosszú folyosón.
Most szorosan egymás mellé préselődtünk a lépcső közepén és vártuk, hogy kinyíljon az automata ajtó. Ott állt mellettem. Jól láthattam az arcát. Ez az arc az anyám szakasztott másának látszott, méltán gondolhattam, hogy nem lehet más, csakis ő.
Egy fénykép idéződött fel bennem abból a néhányból, amelyet anyámról őriztem az emlékezetemben. Úgy villant elő az arcképe, mintha reflektor fénye emelte volna ki az éjszakából. Ahányszor ezt a fotót megláttam, mindig kellemetlen érzésem támadt. Főleg álmaimban jött elő, hol egy rendőrfelügyelő, hol egy boncnok dugta az orrom alá azzal, hogy azonosítsam a fényképen látható személyt. Egy hangot sem tudtam kinyögni. Nem ismertem az illetőt.
A nő kilyukadt a megfelelő állomáshoz vezető kijáratnál és leült egy padra, távol a többiektől, akik a peron szélén tömörülve várták a szerelvényt. Minden ülőke foglalt volt, de hogy a közelébe kerüljek, nekitámaszkodtam a pad melletti ital- és csokoládéautomatának. A kabát szabása valaha tagadhatatlanul elegáns lehetett, és élénksárga színe igazán különleges ruhadarabbá avathatta. De ez az élénksárga szín mostanra szinte teljesen elvesztette élénkségét és egérszürkévé kopott. Úgy tűnt, mintha a nő nem is érzékelné a körülötte zajló eseményeket, azt lehetett gondolni, hogy itt fog ülni moccanatlanul egészen az utolsó metróig. Profilból nézve neki is éppen olyan különleges, enyhén pisze orra volt, mint az anyámnak. Ugyanaz a világos szem. Ugyanaz a magas homlok. Az ő haja rövidebb, mint az anyámé. Nem, nem változott sokat. Nem is volt már olyan szőke, de végül is, azt sem tudom, hogy az anyám született vagy festett szőke volt-e. Keserűen legörbedő szájszél. Biztosra vettem, hogy ez a nő az anyám.
Nem szállt fel a beérkező szerelvényre. Néhány percre kiürült a peron. Leültem mellé a padra. Kisvártatva újra sűrű tömeg lepte el a peront. Beszédbe elegyedhettem volna vele. Nem találtam a szavakat és túl sok ember vett körül bennünket.
Már-már elszunnyadt a padon, de amikor a szerelvény érkezését még csak távoli morajlás jelezte, felkászálódott.
Mögé kerülve léptem be a kocsiba. Odabent hangosan beszélgető férfiak egész csoportja választott el minket egymástól. Az ajtók bezárultak, és akkor jutott eszembe, hogy nekem nem is itt kellett volna felszállnom, hiszen egészen másfelé lakom. A következő állomásnál a leszállók áradata kilökött a peronra, de visszaszálltam és melléfurakodtam.
A nyers fényben idősebbnek látszott, mint a metróállomáson.
A bal halántékán és az arca egy részén sebhely húzódott. Hány éves lehetett? Ötven körül? És hány éves volt a fényképen? Huszonöt? A tekintete nem változott az elmúlt huszonöt évben: tiszta volt, csodálkozó vagy valami homályos félelmet tükröző, ám ez az arc egészen váratlanul meg tudott keményedni. Rám nézett, de látni nem látott. Elővette a kabátzsebéből a púdertartóját, felnyitotta a fedelét, majd a tükröt az arca elé tartva bal keze kisujjával megcsippentette a szemhéja sarkát, mintha egy szemébe hullott porszemet szeretne kimorzsolni. A metró felgyorsult, zökkent egyet, megkapaszkodtam a fémrúdban, de ő, ő bezzeg nem vesztette el az egyensúlyát.
Meg sem ingott, csak nézte magát a púdertok tükrében.
A Bastille-nál annyira megtelt a kocsi, hogy az ajtók csak üggyel-bajjal tudtak bezáródni. Elég ideje maradt arra, hogy eltegye a púdertartóját, mielőtt a többiek betódultak a kocsiba. Vajon melyik állomáson fog leszállni? Eredjek a nyomába? Hiányzik ez nekem? Hozzá kellett szoknom a gondolathoz, hogy ugyanabban a városban élünk. Annak idején azt mondták, régen meghalt Marokkóban, én meg nem jártam utána, mi történhetett vele. Az ember gyerekkorában jócskán kijut a „Meghalt Marokkóban”-féle, homályos értelmű mondatokból, de mivel nem értjük, könnyen eleresztjük a fülünk mellett. A mondatok dallama azonban visszacseng az emlékezetünkben, mint például a „Volt egyszer egy kishajó” című dalocskáé, amelyben a kis matrózt majdnem megeszik a hajótörött tengerészek.
„Meghalt Marokkóban.” A születési anyakönyvi kivonatom szerint az anyám 1917-ben született, és a fényképek készültekor huszonöt éves lehetett. De bizonyára csalt az évszámmal, csak hogy fiatalabbnak látsszék. A nő most fázósan feltűrte a kabátgallérját, pedig a kocsiban egymást melegítette a sok utas. Most vettem észre, hogy a feltűrt gallér széle menynyire kirojtosodott. Vajon mióta hordhatta ezt a kabátot? A fényképek korszakából való? Tessék, ezért fakult meg ennyire az a sárga szín. Majd ha a végállomáshoz érünk és átszállunk a külvárosi buszra, akkor talán megfelelő alkalom nyílik arra, hogy odamenjek hozzá. A Lyoni pályaudvar után megritkultak az utasok. Ismét rám esett a pillantása, de ilyen pillantásokat gépiesen váltanak egymás között az utasok. „Emlékszik arra, hogy Kis Bizsunak becézett? Akkoriban maga is más név alatt élt. A keresztneve sem volt igazi: Soniának hívták.” Most egymással szemben ültünk, az ajtó közelében.
„Megpróbáltam megtalálni a telefonkönyvben, sőt fel is hívtam a négy-öt, a magáéval azonos vezetéknevű embert, de még csak nem is hallottak magáról. Azt gondoltam, egyszer elmegyek majd Marokkóba. Csak így győződhetek meg arról, hogy valóban meghalt-e.” A Nation után kiürült a kocsi, de ő még mindig ott ült velem szemben, összekulcsolt kézzel, s szürkés kabátujja felfedte a csuklóját. Se egy gyűrű vagy karkötő, csak a csupasz kéz, a repedezett bőr. A fényképeken karperecek, gyűrűk borítják, akkoriban nagy divat volt a sok ékszer.
De most, most üres ez a kéz. Behunyta a szemét. Három megálló múlva a végállomáshoz érünk. A metró megáll majd a Château-de-Vincennes-nél, én a lehető legóvatosabban fölállok, kiszállok és hagyom tovább aludni a kocsi ülésén. Felszállok a Pont-de-Neuilly felé tartó metróra, oda, ahova eredetileg is készültem, mielőtt megpillantottam volna a sárga kabátos nőt.
A szerelvény lassan begördült a Bérault állomásra. A nő közben kinyitotta a szemét, és ismét előtűnt szúrós tekintete. Kinézett a peronra, aztán fölállt. Megint követni kezdtem a metróátjáróban, de ezúttal csak mi ketten haladtunk itt el. Most vettem észre, hogy bokára simuló kötött házicipőt visel, hát ettől olyan puhaléptű a járása, mint egy hajdani táncosnőnek.
