Ray Bradbury, a sci-fi egyik legnagyobb alakja és a novella amerikai mestere az élet és a fantázia sötét oldalára invitálja a kíváncsi olvasókat.
Az Agave Könyvek egy igazi klasszikussal készül a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásárra: október 19-én jelenik meg Ray Bradbury legjobb horrornovelláit összegyűjtő kötete, az Októberi vidék. Az eredetileg 1955-ben kiadott novelláskötet a szépirodalom egyik amerikai gyöngyszeme, csak angol nyelvterületen több tucat különböző kiadása volt az évtizedek során, és szinte a világ minden táján megjelent.
Ray Bradbury, a sci-fi egyik legnagyobb alakja és a novella amerikai mestere már a korai írásaival híveket szerzett magának olvasók és kritikusok között egyaránt, ám aki elsősorban a Marsbéli krónikákról vagy a Fahrenheit 451-ről ismeri, azt ebben a kötetben meglepetés érheti.
Egy festői mexikói faluban a halál csupán turistalátványosság.
Egy város alatti városban megfulladt szeretők csendben ismét egymáséi lehetnek.
Egy karnevállal utazó kis ember legédesebb vágya napról napra beteljesedik.
Egy beteg fiúnak a hűséges kutyája az egyetlen kapcsolata a külvilággal. És a túlvilággal.
Ez a tizenkilenc borzongató és baljós novella Ray Bradbury másik arcát mutatja meg. Azt az írót, aki kíváncsi az élet és a fantázia sötét oldalára, aki ragyogóan megragadja a világ őrültségének, zűrzavarának és akadályainak lényegét. Az Októberi vidék karakterei élnek, álmodnak, dolgoznak majd meghalnak – és néha ismét élnek, csak hogy felfedezzék, bár gyakran túl későn, hogy az embernek magas árat kell fizetnie azért, hogy valahova tartozhasson.
Ray Bradbury: Októberi vidék
(Részlet a könyvből)
Kezében a dobozba zárt krampusszal kinézett a hideg, hajnali ablakon, és az elrozsdált fedelet feszegette. De bármennyire erőlködött is, a krampusz nem ugrott elő harsány kiáltással a napvilágra, nem csapta össze kesztyűbe burkolt kezét, és nem billegett tucatnyi irányba elvetemült és festett mosolyával.
A bábu a fedél alá szorítva, összepréselt rugóval szűkösködött a börtönében. Ha valaki a dobozhoz szorította a fülét, érezhette mögötte a nyomást, a csapdába ejtett játék riadalmát és páni félelmét. Mintha valaki szívét tartotta volna a kezében. Edwin nem tudta volna megmondani, vajon a doboz zakatolt-e, vagy a saját vére lüktetett a fedélen.
Ledobta a dobozt, és az ablak felé fordította a tekintetét. Odakint, az ablak előtt fák övezték az Edwint körülvevő házat. Nem látott el a fákontúlra.
Ha megpróbált egy másik Világra lelni mögöttük, a fák sűrűn összefonták ágaikat a széllel, hogy lecsillapítsák a kíváncsiságát, hogy feltartóztassák tekintetét.
– Edwin! – A fiú mögött anya várakozó, ideges lehelete érződött, ahogy az asszony a reggeli teáját kortyolgatta. – Elég a bámészkodásból! Gyere, és egyél!
– Nem – súgta a fiú.
– Micsoda? – Dermedt zizegés. Anya nyilván odafordult. – Melyik a fontosabb: a reggeli vagy az ablak?
– Az ablak… – súgta a fiú, és tekintete végigszaladt az ösvényeken és csapásokon, amelyeket tizenhárom esztendeje tapos. Vajon igaz lehet, hogy a fák tizenhatezer kilométer hosszan ömlenek a semmibe? Nem tudta volna megmondani. Tekintete legyőzetve visszatért a pázsithoz, a lépcsőhöz, az ablaküvegen reszkető ujjaihoz.
Megfordult, hogy megegye az íztelen kajszibarackokat, egyedül az édesanyjával a hatalmas, kongó étkezőben. Ötezer reggelt töltött el ennél az asztalnál, ennél az ablaknál, és sosem látott mozgást a fák mögött.
Kettesben, szótlanul ettek.
Ray Bradbury: Októberi vidék, Fordító: Pék Zoltán, Galamb Zoltán, Török Krisztina, Agave Könyvek, 2017
