Ricardo Reis az ünnepelt portugál költő, Fernando Pessoa egyik álneve volt. Találkozásuk abszurd ötletéből bontja ki Saramago az 1930-as évek Portugáliájában játszódó történelmi regényét.
Ki volt Fernando Pessoa és ki volt Ricardo Reis? Fernando Pessoa saját hazafias-költői programjának beteljesítését tűzte ki célul, amelynek érdekében leredukálta saját létezését is: társaságba alig járt, nagyon kevés emberrel tartott fenn kapcsolatot, életében szerelmes csak egyszer volt, akkor is rövid ideig. 1914-re kialakította költői világát, amelyben nagy szerepet játszanak az általa alkotott ún. heteronim költőfigurák. Leleményes és zseniális költői bravúrral saját versei mellett három másik néven is publikált: Álvaro de Campos, a futurista mérnökköltő Walt Whitmanéhez hasonló szabadverseket ír, a klasszikus műveltségű, epikureus doktor, Ricardo Reis – mely álnévvel például az Odes de Ricardo Reis című 1946-ban megjelent versgyűjteményét jegyezte – és a pásztor Albert Caiero az antikvitás hatása alatt alkot. Mindhárman saját élettörténettel és egyéni költői világgal rendelkező fiktív költőfigurák, akikre mint létező, valóságos személyekre hivatkozik, hírlapi vitákba bocsátkozik, interjúkat készít velük.
Az 1922. november 17-én született José Saramago Ricardo Reis halálának éve című regényében a főhős Reis, az orvos, és még nem publikált költő több mint másfél évtizedes brazíliai távollét után egy ködös, esős, december végi napon tér vissza Lisszabonba, hogy a portugál főváros utcáin kószálva elgondolkozzon a hatalom és az identitás miben létéről, és megéljen egyszerre két szerelmi viszonyt. A Pessoa halálát követő évben vagyunk, Reis találkozik Pessoa szellemével, és egy sor „kisebb-nagyobb” dologról folytatnak párbeszédet.
Fernando Pessoa egykori költőtársa, a hajdan az antikvitás bűvöletében élő orvos idegenül bolyong a megváltozott portugál fővárosban, amelyet felzaklatnak a szomszédos Spanyolországból érkező polgárháborús hírek, a spanyol menekültek tömege, és a felfokozott újévi, majd farsangi hangulatban különös kalandokat él át. Bár verseiben egykor az éteri, testetlen szerelmet énekelte meg, most mégis egy szállodai szobalánnyal éli meg a megvalósult nyers vágy hatalmát, miközben hevesen udvarol egy coimbra-i közjegyző leányának is. S teszi mindezt egykori megalkotójának kritikus tekintetétől és epés megjegyzéseitől kísérve, mivel Pessoa a sors különös kegyéből halála után még kilenc hónapig ebben a világban maradhat, hogy azután a regény végén Reis-zsel együtt távozzon a halhatatlanságba.
„Kiléptek a házból‚ Fernando Pessoának volt még egy megjegyzése‚ Nem hozta a kalapját‚ Ott úgysem hord senki kalapot‚ azt maga jobban tudja‚ mint én. A park sétányán még megálltak‚ nézték a folyó sápadt fényeit‚ a hegyek fenyegető árnyékát‚ Hát akkor induljunk‚ mondta Fernando Pessoa‚ Induljunk‚ mondta Ricardo Reis. Adamastor szobra nem fordult feléjük‚ pedig úgy tetszett‚ most felszakadna torkából az a nagy‑nagy kiáltás. Itt‚ hol a tenger véget ért‚ s a szárazföld vár.”
Európában fokozatosan teret nyert a fasizmus, Portugáliában pedig Salazar elnyomó rezsimje: ebbe a történelmi háttérbe ágyazva a szerző az irodalmi módszerek teljes fegyvertárának mesteri alkalmazásával tesz vizsgálat tárgyává lényeges kérdéseket. A legfontosabb az identitásé: kicsoda pontosan Ricardo Reis, és mi a viszonya Pessoához? S az a finoman felsejlő, ám végül is ellenállhatatlan feltételezés, hogy keskeny a választóvonal Reis monarchista szemlélete, társadalmi konzervativizmusa, sztoicizmusa és Salazar sikeres uralomra jutása között.
A hús-vér emberként megjelenő, képzeletbeli költőtárs, Ricardo Reis és a halála után még szellemként kísértő portugál költő, Fernando Pessoa találkozásának abszurd ötletéből bontja ki José Saramago az 1930-as évek közepének Portugáliájában játszódó történelmi regényét, amelyet Salazar országlása egyre inkább egy sajátos diktatúra partjaira sodor. De Saramago a mindent elárasztó, nyomasztó politikai propaganda mellett felvillantja az ibér félszigeti ország hol nyomorúságos, hol derűs világát is: a korabeli hirdetések, újságcikkek, mozi- és színházműsor, valamint a rádióadások megidézése varázslatos hangulatot teremtve teszi letehetetlen olvasmánnyá ezt a regényt.
A megfogalmazott súlyos gondolatok ellenére a regény kitűnő olvasmány; hangvétele bensőséges, szinte beszélgetésszerű. A cselekmény hagyományos elemekből építkezik: Reis viszonyt folytat egy szállodai szobalánnyal, majd beleszeret egy Coimbrából való arisztokrata hölgybe. Az író hosszú fejezeteket szentel a lisszaboni utcákon tett sétáknak, afféle portugál Ulysses-zamatot adva a regénynek. És Joyce remekművéhez hasonlóan, minél többet látunk bele ebbe a kifinomult, „tudós” regénybe, annál gazdagabbá tesz.
A Nobel-díjas portugál író, José Saramago a Ricardo Reis halálának éve című regényéért 1984-ben megkapta a Portugál PEN Club kitüntetését és a Casa de Mateus Alapítvány Dom Dinis-díját, 1987-ben az olasz Grinzane Cavour-díjat, 1993-ban pedig az angol The Independent irodalmi elismerését. Írói munkásságáért 1995-ben elnyerte a legmagasabb portugál irodalmi kitüntetést, a Camoes-díjat.
