Miben volt első Szent Erzsébet, Zrínyi Ilona, Hugonnai Vilma, Veres Pálné, Teleki Blanka, Kovács Margit, Fischer Annie, Dévény Anna, Lubics Szilvia vagy Polgár Judit? Neset Adriennel, az 50 elszánt magyar nő kötet társszerzőjével Garamvölgyi Katalin beszélgetett.
Neset Adrienn közel 40 regényt jegyez műfordítóként. Rendszeresen publikál magazinokban. Tanít. Éveket töltött Ázsiában, ottani életéről és kalandjairól népszerű blogokban számolt be. Most saját könyvvel jelentkezik, társszerzője – Fodor Marcsi mellett – az 50 elszánt magyar nő kötetnek, amely a Könyvhétre jelenik meg a Kolibri műhelyével közreműködve a Bookline Könyvek gondozásában.
A könyv címkefelhőjében olyan szavak szerepelnek, mint feminizmus, önmegvalósítás, női öntudat. Ezek a témák eddig – legalábbis Magyarországon – jóformán nem szerepeltek a gyermek- és ifjúsági irodalomban.
Ezen a helyzeten szerettünk volna változtatni. A szerzőtársam, Fodor Marcsi gyerekei és az én lányom is kétnyelvűek, több évet töltöttek külföldön olyan iskolákban (Marcsiék jelenleg is Angliában laknak), ahol az emberi, ezen belül a női jogokkal, az esély- és jogegyenlőséggel, a nőmozgalom történetével már egészen kicsi korban, az általános iskola alsóbb osztályaiban foglalkoznak. Soha nem okozott gondot, hogy angol nyelven az ő tudás- és érdeklődési szintjüknek megfelelő könyveket adjunk a kezükbe. Mind a kettőnk számára fájó pont volt, hogy magyarul, magyar nőkről gyakorlatilag semmit sem tudtunk mutatni nekik. Egy idő után persze felmerült, hogy mi lenne, ha nyígás helyett csinálnánk egyet. Mivel kettőnk közül Marcsi a tettek embere (én általában megelégszem azzal, hogy az ötlet jó, hátha valaki megcsinálja), ő kereste fel Balázs Esztert többek között ennek a könyvnek is az ötletével. Eszter azonnal lehetőséget látott benne, és biztatott bennünket, hogy azonnal lássunk munkához. Mind a ketten kiválasztottunk egy-egy nőt, és több formában is megírtuk. Végül Eszter és a Bookline Könyvek döntöttek abban, hogy az „infotainment”, tehát a szórakoztató ismeretterjesztés mentén haladjunk tovább.
Hogy találtatok egymásra a szerzőtárssal?
Marcsival tizenhárom éve az Évszakok magazinnál dolgoztunk együtt, a szerkesztőségi értekezleteken találkoztunk. Aztán nagyjából egy időben költöztünk külföldre először, egyszerre csodálkoztunk rá, milyen nagy és színes a világ, és hogy mennyire más lehet az iskola. Marcsi akkora sokkot kapott, mikor közölték vele, hogy ők nem tananyagot tanítanak, hanem embert nevelnek, hogy azonnal blogolni kezdett. Elkezdtük egymás blogjait olvasni, kommentelni, és amikor egyszer mindketten éppen itthon voltunk, elmentünk reggelizni. Ez azóta hagyomány lett. Volt egy közös pesti évünk is, amikor pár utcára laktunk egymástól, és több közös programot tudtunk szervezni. Nagyon egy rugóra jár az agyunk, de ez az első közös munkánk. Őrületesen izgalmas volt az együtt gondolkodás és írás, éjjel-nappal a neten lógtunk.
Mi alapján válogattatok, és egyáltalán honnan tudtatok bizonyos szereplőkről? Mert bevallom, sokuk teljesen ismeretlen volt számomra.
Nekem a történelem a hobbim, Marcsi a magyar irodalomban és a művészettörténetben van otthon. Első körben arra gondoltunk, hogy csak a kötelező köröket futjuk le, visszaírjuk a történelem- és az irodalomkönyvekbe azokat a nőket, akiket legfeljebb képaláírásként vagy a legapróbb betűkkel szedve szerepeltetnek. Ma egy magyar fiatal simán le tud érettségizni úgy, hogy az emberiség felét kitevő nők küzdelmeiről szinte semmit sem hall. Ezzel igazolva is látja (már ha hajlandó gondolatban foglalkozni a témával), hogy vannak bizonyos szerepek, amik nőknek nem valók. Az első vezérfonal a történelem, az irodalom és a képzőművészet után az volt, hogy ki az első? Ki volt az első ügyvédnő? Az első orvos? Az első pilóta? Az első világbajnok? Az első mérnök? Ebben többnyire a Google volt a barátunk.
Aztán persze vérszemet kaptunk, hiszen újságíróként annyi nagyszerű nővel volt szerencsénk találkozni, annyi mindenkiről hallottunk, hogy úgy gondoltuk, kortársainknak is helye van a kötetben. Miután mindenki (a baráti körünk és a kiadó is) javaslatot tett, összejött majdnem száz név, amit utána nagyon keservesen rövidítettünk le ötvenre.
És jóllehet, Marcsi és én vagyunk szerzőként feltüntetve, de az illusztrátor, Rátkai Kornél is ugyanolyan fontos munkát végzett, mint mi. Az ő víziója alapján kelt életre a könyv és kaptak arcot azok a szereplők is, akikről esetleg nem maradt fenn képmás.
Manapság a nőmozgalmi alapdarabok, gondolok itt pl. A szolgálólány meséje könyvre és tévésorozatra, sötét, aggasztó képet festenek a nők helyzetéről. Tény, hogy nem alaptalanul, de ezek láttán-olvastán az embernek az élettől is elmegy a kedve (oké, szintén nem alaptalanul). Nekem nagyon tetszik, hogy a ti könyvetekben a történetek zömének pozitív a végkicsengése, de még a szomorú sorsok is arra tanítanak, „hogy soha senki ne bizonytalaníthasson el benneteket!” Te mint pedagógus és anya mit tapasztalsz a környezetedben? Remélhetjük, hogy fogékonyak lesznek az üzenetre az ifjú olvasók?
A saját gyerekeinknél is azt tapasztaltuk, hogy az érzékenyítést már nagyon fiatal korban el lehet, sőt, érdemes elkezdeni. Ezt a legegyszerűbben példaképek felmutatásával lehet elérni. Mi adunk ötven példaképet. Igyekeztünk széles merítést csinálni, hogy minden kislány találhasson a könyvben valakit, akivel azonosulni tud, aki valami olyasmit ért el, amit ő is szeretne, vagy olyasmit, amire ő eddig álmában sem gondolt. Igazából arra számítunk, hogy a könyv sok-sok beszélgetés apropója lesz otthon és talán az iskolákban is.
Műfordítóként főként ifjúsági és young adult könyvek fűződnek a nevedhez. Jól ismered a korosztályos trendeket, ezek alapján milyennek látod a helyzetet? Érik/megérett az ifjúfeminista mozgalom?
Érik, persze. A YA könyvek női főszereplői már közel sem tehetetlen, megmentésre váró hercegnők, maguk is fegyvert, kémcsövet, vérfarkast, és focilabdát ragadnak, ha kell. Tavaly egy gimnáziumban volt szerencsém tanítani egy osztályt, szuper kis csapat volt, sokat beszélgettünk az órákon kívül is. Ők már fel tudtak háborodni azon, mikor azt tanácsolták nekik, hogy lány ne induljon a diákigazgató választáson, mert akármilyen szuggesztív személyiség, esélye sincsen a győzelemre egy (gyakorlatilag akármelyik) fiúval szemben. Én huszonpár évvel ezelőtt azért nem kaptam meg egy állást, mert parlamenti lobbi is a munkám része lett volna, és a HR igazgató azt mondta, hogy bár maximálisan megfelelek, engem úgysem vennének ott komolyan. Szóval a helyzet keveset változott, de nagyon remélem, hogy ezzel a könyvvel egy kavicsot mi is dobunk a tóba.
Garamvölgyi Katalin
