Psyché Tállyája varázslatos, a Kerekdomb pedig ugyanolyan kisléptékű és emberközeli fesztivál maradt, mint tavalyi őszi belépője idején.
A Kerekdomb Fesztivál nyáron
Itt minden lágy, finom és halk, mint egy vers, s bár az időjárás lehetett volna kegyesebb, a dombok, szőlőlugasok és borospincék árnyékában mindannyian költőnek éreztük magunkat. Akkor is, ha életünkben nem írtunk le egyetlen megveszekedett, megmunkált sort sem.
Kora délutáni madárcsicsergéses megérkezés, becsekkolás a szállásra, és már habzsoltuk is a sok jóból a jó sokat. Ecco, legjobb élményeink a teljesség igénye nélkül.
Bor és irodalom
Az Oroszlános Borvendéglő rendezvényeire az irodalom öregjei (na jó, inkább középkorúi) és zsengéi egyaránt kapósak és kaphatók voltak. A pincemélyben Dragomán György és Szabó T. Anna, Pion István és Kemény Zsófi, Czinki Ferenc és Potozky László olvasott fel, verselt és slammelt egy-másfél órát, miközben a közönség – magunkfajta fővárosi sznobok és lelkes helyiek – titokzatos évjáratú fehérborokat kortyolgattak a faasztaloknál. A gitárral és surrogó szintihangokkal kísért szeánszok hemzsegtek az elragadó pillanatoktól: egy tállyai férfi például alig hitte el, hogy a pofátlanul fiatal Potozky saját keze által írt regényével érkezett, tízévesforma kislányok pedig pirulva kuncogtak a nekik bizonyára elképzelhetetlenül merésznek és tabutörőnek tűnő költői megnyilatkozásokon.
Szabó Balázs Bandája
A koncert elején vigasztalanul zuhogó eső senkit nem riasztott el, legkevésbé a költők lábnyomában járó Szabó Balázsékat, akik az amúgy is erős mezőny (Fábián Juli, Jónás Vera, Szalóki Ági, Palya Bea) egyik legütősebb show-ját adták. A Bájolón a fél nézőtér vörösre sírta a szemét, a buli sava-borsát mégis az ugrabugrálásra ingerlő dalok adták. Dicséretes volt, mennyire nem szegi a banda kedvét, hogy – viszonylag – kevés számú embernek játszik: a pop-jazz-népzene szentháromságában mozgó zenekar jelenlétéből és hangszereiből elán, energia, izzás áradt, a közönség eltáncolta a papucsait, akárcsak a királykisasszonyok a székely népmesében.
Szalóki Ági és Palya Bea
Bocsássa meg mindenki, hogy ezt a két remek énekesnőt most egy kalap alá veszem. A kétezres évek utáni magyar etno(?)zene ikonjai mintha egymás ellentétei lennének: a légies, törékeny Szalóki és az őserejű szenvedélyektől hajtott Palya úgy járnak külön utakon, hogy valójában egyazon érem két oldalát jelentik. Mindkettejük koncertje igazi élmény volt, egyesült bennük a természet szelídsége és vadsága, az őszinte kedvesség és a szilaj, ember által megzabolázhatatlan erő. Ténfergő negyvenesek, szappanbuborékot fújó gyerekek, hasat táncoltató kismamák, Adidas-tréninges cserzett arcú férfiak alkották a rajongótábort.
Így szerettek ők
A Nyáry Krisztián írásaiból készült zenés előadás lebonyolítása meg-megnyekkent. A darabot az erős szél miatt át kellett pakolni nyílt térről, a Vincellér Házból a zárt Közösségi Házba, emiatt a Csokonai-etűdről lemaradtunk, és a közönség soraiban a szünet alatt némi véleménykülönbség alakult ki, vajon bent maradhat-e egy gyerek, aki időnként megszólal. Egyébként az előadás éppoly szórakoztató volt, amilyennek ígérkezett. A Kaláka évtizedes versfeldolgozásait mindenki ismeri, a narrátor szerepét vivő Nyáryt mintha egy századeleji képeskönyvből ollózták volna ki, Rudolf Péter a szokásos biztonsággal balanszírozott a szomorú bohóc és a szeretetre méltó ripacs határán, a többiek (Simon Kornél, Gryllus Dorka, Nagy-Kálózy Eszter) szépek voltak és teátrálisak, a kosztümök láttán pedig az összes női néző sárgult az irigységtől. Apropó nő: nekem nagyon hiányzott legalább egy olyan szkeccs, melyben az asszonyok kivételesen nem csak biodíszletek illetve mutatós múzsák, hanem művészek, és körülöttük tolong a civil férfistatisztéria – de ez a hiátus igazán nem a fesztivál hibája.
Séták
Nem csatlakoztunk be hivatalos sétálós programba, az ilyesmit szeretjük privatim intézni. Közepes lelkesedésű természetjáró vagyok, távol tartom magam a megszállott kirándulóktól, de nem tartozom a neurotikus metropoliszmánok táborába sem. Tállyának viszont képtelenség ellenállni, szőlővesszein az is csepegtetné a nektárt, aki kizárólag Woody Allen-filmeken szocializálódott, és álmai netovábbja egy soppingtúra a Fifth Avenue-n. Végtelenbe vesző dűlők, szőlősorok és – nincs rá jobb szó – puha dombocskák keretezik az ég azúrkékjét, vagy – különösen szombaton volt így – vihar előtti kékesszürke derengését: a hol szelíd, hol szilaj táj szinte ordított romantikus tájképfestők jelenléte után. Tállya napfénybe vonva vagy felhőbolyban, ár avagy salak között is talán a legszebb magyar település, ahova eleddig betettem a lábam. Igaz, a gyönyörűséges díszletek között tanúi voltunk egy majdnem-tragédiának (egy év körüli kisfiú teljes lendülettel ki az útra, anyja egy beforduló autó kerekei előtt kapta el), a tiltakozó sírás és a percekig tartó szívdübörgés az idillből csak néhány pillanatra zökkentett át oda, ahonnan nem tér meg utazó.
Ami viszont kimaradt…
…az a Nézőművészeti Kft. És már tavaly is, az átkozott vonatindulás miatt. Ideírom múlhatatlan fájdalmamat, hátha a szervezők közül valaki megszán engem és jövőre hátrébb csúsztatja Schereréket a programtáblán.
Hegedüs Barbara
