Michael Haneke, a kortárs szerzői film egyik legjelentősebb filmrendezője legújabb művében sem beszél másról, mint az eddigiekben: az Istentől elhagyott ember nyomorúságos magányáról, és persze mindezek ellen való lázadásról: a szeretetről. − Csejk Miklós írása
Ingmar Bergman egész filmművészetében arra kereste a választ, hogy az Istentől elhagyott európai ember képes-e a szeretetre. Michael Haneke a bergmani életművet ott folytatja, hogy hiába képes az ember a szeretetre, ha egyszerűen összeomlik körülötte a zsidó-keresztény kultúrkör, vagy másként az európai civilizáció. Haneke filmjeiben az európai középosztály egyre inkább bezárkózik, a világ problémáiról tudomást nem kíván venni, az egyre erősödő új barbársággal szemben reméli, hogy a magas kultúra majd meg fogja védeni. Csalódnia kell. A humanista értékrend, a civilizáció épp a szemünk láttára lesz semmivé, a szabadság, egyenlőség, testvériség hitéből mára az információ szabadsága lett, mely kiváltságos keveseké, az egyenlőségből társadalmi mobilitás, mely éppen ezekben a „válságtól” sújtott években válik statikussá, a testvériség szolidaritása, a szociális háló pedig mára már a legfőbb közellenség, minden baj forrása, a megszüntetendő rossz megtestesítője. A Farkasok idejében Haneke arra volt kíváncsi, hogy valójában maradt-e még valami a zsidó-keresztény kultúrkör értékrendszeréből, a szabadság, egyenlőség, testvériség hitéből. Legújabb opuszában, a Szerelemben éppen fordított a helyzet. Itt nem a barbárok uralta világban kell életben maradni, hanem az európai kultúrkör viszonylag jól védett romjai között tisztességesen meghalni. Bár a „barbár csordák” itt is be akarnak törni, a filmben három alkalommal történik meg betörési kísérlet, egyszer a férfi főszereplő álmában, miközben amúgy éppen keresi Istent.
Ahogy a Farkasok idejében vagy éppen a Rejtélyben itt is Georges és Anne történetét látjuk ugyanazon téma variációjaként. Itt viszont nem a bennük még meglévő európai kultúrát keresgélik elkeseredett túlélőharc közepette (Farkasok ideje), vagy nem az agyonmediatizált világban válnak depresszióssá, s találnak a mélyben megoldhatatlan gyerekkori traumákat maguknak, hogy legyen mivel elmenekülni a valóságos világ valóságos problémái elől (Rejtély), hanem egyszerűen szeretnének meghalni otthon (Szerelem). Az alapszituáció nagyon egyszerű, két ember föllázad a fogyasztói társadalom „örök élet” projektje ellen, s nem remél megoldást a kórházban fellelhető vegyi anyagok keverékeiből, hanem vállalja a sorsát. Hagyományos értelemben kíván meghalni, megpróbálja megélni ennek a nyavalyás életnek a legutolsó érzésmolekuláját is. Nem megy bele az „érzéstelenítésbe”. Másként: az érzéstelenített halálba totyogók kába tekintete helyett az örök lázadó európai ember tekintetével kíván szembenézni a halállal.
A filmnek van egy pontja, amikor minden néző felsóhajt, mert rájön, Haneke mire vállalkozik. Megpróbálja lefilmezni a halált. Most már bátran állíthatjuk, bele sem kezdtünk volna filmkritikánk írásába, ha nem sikerül neki. Kínosan félrenéznénk, de sikerült. Haneke szerint a halál kétféle. Mert ebben a földi életben minden kétféle, dualista, a halál miért ne lenne az. Lefilmezte egyrészt förtelmesnek, másrészt csodálatosnak. A nőért a kaszás jön el a férje képében, a férfiért a felesége galambként. A férfi a nő testét, a nő a férfi lelkét győzi le. Furcsa haláltáncban egyesülnek. Ahogy a tolószékből kiemeli a férfi a nőt, erősen átöleli, hogy meg ne csússzanak, s megáll az idő, mert ez egy tangó-ölelés. Jean-Louis Trintignant és Emmanuelle Riva kettőse túl van azon a határon, melyet színészkedésnek nevezünk. Súlyos határátlépés történik ugyanis kettőjük játéka közben. Ilyet csak nagyon kevésszer tud meglesni a filmes kamerája, ilyet megrendezni is csak valószínűleg úgy lehet, hogy közben a rendező is meghal egy kicsit. Meghasad a valóság szövete, a mozi vásznán két szomorú bohócarcon megjelenik az élet igazsága. A két öreg tekintete a néhány hónapos gyermek tekintetéhez hasonlatos. Négy hónapos Szonja lányom néz sokszor ilyen mélyen, feleségemet kérdeztem egy alkalommal, szerinted, mire gondol ilyenkor. Érzéseket gyűjt, válaszolta. Néz és megjegyzi közben az érzéseit. A filmtörténet egyetlen értelme a premier plan, az emberi arc, legalábbis Bergman szerint. Haneke lefotózta az idős emberi arc igazságát, aki újra érzéseket gyűjt a nagy út előtt. Ahogy a gyerekkorban is, az élet hosszú kalandja előtt.
A filmtörténet egyik legszebb mondata is elhangzik: „az élet szép, és hosszú”. Gyerekeinkben, unokáinkban élünk tovább, azért hosszú. A szépségét pedig tényleg egyetlen dolog, a szerelem adja. Hanekénél a szerelem is kétféle. Egyrészt két felnőtt ember egész életén át kitartó szeretetét nevezi a rendező szerelemnek. A többi csak szalmaláng, bohóckodás, hisztéria. Másrészt az ember gyerekéhez fűződő egész életen át kitartó szeretetét. A két érzés egy és ugyanaz. Kitart egy egész életen át. Nem fogy el, nem csillapodik, nem szűnik meg. Hanekét nagyon sokan félreértik, ahogy Bergmant is. Egyikőjük se depressziós rendező, egyikőjük se a sok szenvedést vitte vászonra. Mindkettő a sok szenvedés ellenére meglévő csodák révén kíván életerőt adni a nézőknek. Katarzist.
És ne menjünk el amellett, hogy a Szerelemnek van egy harmadik olvasata is. Mely szerint talán nem is az öregekről van itt szó, hanem a „zongoratanárnőről” (itt most az öregek lánya, Isabelle Huppert, amúgy Haneke egy másik kultikus filmjére utalunk), aki más nemzetiségű férjétől megcsalva, gyerekeire nem figyelve, idős szüleit egyáltalán nem értve saját poklában vergődik épp idegbajosan. Mert nem törődnek vele, nem szeretik. Legalábbis ezt érzi. Hagyj minket békén, hadd éljük a saját életünket, mondja neki az apja. Ne mondd meg, hogy mi a jó nekünk, ne akarj nekünk jót, hagyj minket úgy meghalni, ahogyan szeretnénk. Miközben a film végén Isabelle Huppert által alakított lányuk, mint megcsalt szerető összeroppanva leül egy székre, a nézőben megfogalmazódik a gondolat: az apának nemcsak a feleségével volt dolga a halállal való szembenézéskor, hanem a lányával is. Ezért szerelem a film címe. Az egyiknek sikerül, a másiknak nem.
Szerelem
(Amour, Love)
francia – német – osztrák dráma, 125 perc, 2012
Rendező: Michael Haneke
Főszereplők: Jean-Louis Trintignant (Georges), Emmanuelle Riva (Anne)
Forgalmazó: Cirko Film
Csejk Miklós
