Tanulj türelmet főzéssel!

A franciáknál színházi színészként is közkedvelt Daniel Cohen filmrendező pedig engedte végre játszani is a mostanában akciófilmekben tehetségét pazarló színészóriást.

Az egyik kedvencem a témában a Szemközti ablak, Ferzan Özpetek 2003-as alkotása, melyben a fiatal háziasszonynak cukrászsütemények igazán mesteri elkészítése kapcsán egyrészt meg kell tanulnia, hogy a minőség kérdése soha nem mehet a mennyiség rovására, persze mindezt a saját életére vetítve is meg kell értenie, másrészt meg kell tanulnia elfogadni sorsát, vagyis azt, hogy tehetséges valamiben. Kibontakoztatni főzőtehetségét, s megérteni, hogy a szemközti ablak valósága semmivel sem jobb, mint az ő élete, még akkor sem, ha annak tűnik. Ám a lényeg a harmadik lecke, melyben háziasszonyunk türelmet tanul. Alázatot a cukrászsütemények magas fokú elkészítésének megtanulásához, no meg férjével kapcsolatban sem árt neki a türelem-lecke, finoman szóval nem mennek annyira gördülékenyen a férfi dolgai az életben való érvényesülés tekintetében. Valahogy mintha a tanulás témája, a többi filmtörténeti gasztromozira is jellemző volna. A nagy zabálásban (Marco Ferreri, 1973) a fogyasztói társadalom mértéktelen fogyasztásából kiábrándult, életkedv és életcél nélküli burzsoázia eszi és szexeli magát halálra valamiféle apokaliptikus performanszként, jelezve fogyasztói társadalmunk ekkor kezdődő, mára tetőző válságát. Sajnos minden hiába, a közel negyven éve készült filmből viszont nem tanultunk semmit. A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője (Peter Greenaway, 1989) is aktuális még, főszereplője, aki természetesen nem a szakács, hanem a tolvaj, abban a feledhetetlen oktatásban részesül, hogy aki hatalmával félelmet kelt, diktatúrát épít, minden alakalommal féregként végzi, s minden egyes rémtettéért meglakol. 

 

 

Az Én, a séf is temérdek tanulsággal rendelkezik, bár ne feledjük, az előbbiekkel ellentétben komédiáról van szó. Az egyik ilyen, mely az imént emlegetett Szemközti ablakkal való párhuzamot indokolja, a türelem. A film fiatal hősének, Jacky Bonnot-nak (Michael Youn) meg kell tanulnia, hogy türelmes legyen a külvilággal, amely nem érti meg túl könnyen tehetségét, pedig nem reménytelen a helyzet. Szerencsére a szakácsművészetét már-már zseniálissá csiszoló Jean Reno által alakított Alexandre Lagarde-nak is van mit, így az „oktatási program” szórakoztató jelenetek sorozatában bontakozik ki. Neki az apa szerepet kell még igencsak alaposan csiszolgatnia, némi kis empátiával fűszereznie, ami bizony egy férfinak már csak azért is embert próbáló feladat, mert nem kap hormonális segítséget a feladat sikeres végrehajtásához. Mindehhez hozzájárul, hogy Lagarde- lánya épp a diploma megvédése előtt áll. (Bonnot felesége terhes, Lagarde-nak meg huszonéves a lánya.) 

 

A film nem túl bonyolult története szerint ugyanis egy zseniális, ám éppen érzelmi válságban tengődő séfnek meg kell védenie Michelin-csillagait a mesterszakácsok főztjeire törő kritikusoktól. Arról már ne is beszéljünk, hogy az étterem tulajdonosának fia amúgy is valamiféle újításon gondolkodik, s a molekuláris gasztronómiával kacérkodik, mely az ételkészítést tudományos alapokra kívánja helyezni, séfünk, mondanom sem kell, erőteljes tiltakozása közepette. Régi nóta ez, a modernitás és a hagyományos gondolkodás csap itt össze, és érzi a rendező, no meg a néző is, hogy valamiféle arany középutat kellene hőseinknek megtalálniuk. Mesterszakácsunknak egy fiatal, ám egzisztenciával még nem rendelkező őstehetséggel kell találkoznia ahhoz, hogy újra alkotni tudjon, szabad legyen, akinek viszont épp, hogy kisbabája született, felesége pedig a temérdek kifizetetlen számla okán végre állandó és megbízható munkahelyen látná párját lehetőleg távol minden étteremtől, ahonnan ki szokták rúgni túlzott igényesség okán. Nagyjából ezek azok a konfliktusok, melyek a humor forrásaként funkcionálnak a filmben.

 

 

Magyarországi tartózkodása alatt beszélgetésünk során megtudtam Daniel Cohentől, aki nemcsak a film rendezője, hanem forgatókönyvírója is, hogy a filmbéli feleséggel való párbeszédek egy részét egy az egyben a saját életéből vette, ugyanis pont a forgatás idején született meg a gyermeke. Cohen egyértelműen a két főszereplő, könnyed komédiához képest egészen árnyalt jellemábrázolására helyezte a hangsúlyt, s mind Jean Reno, mind Michael Youn alakításán érződik, hogy élvezték a játékot. Mert azt sem szabad elfelejteni, hogy a hetedik művészet, a többi hathoz hasonlatosan, a játékról is szól. Itt a játékhoz bohócok kellettek. A felállás klasszikus: Reno a fehér bohóc, okos, ügyes, fapofa; Youn pedig az Augusto, az ügyetlen bohóc, aki mégis tehetséges, s helyén az esze és a szíve, bár úgy érzi néha, hogy az egész világ összeesküdött ellene. Meg kell hagyni, teljesen valóságos az a szituáció, amikor a pénzkeresés nyomása alatt már-már összeroppanni készülő „bohócunk” feladja, s elmegy falfestőnek. A film számomra legfontosabb tanulsága ehhez a jelenethez köthető: falfestés közben beszól a konyhán dolgozó középszerű, ám igencsak jóindulatú, s jószívű szakácsoknak, s elkezdi megtanítani nekik a főzés mesterségét. Nem is akárhogy − mesteri fokon. Mert akármekkora nagy a pénzügyi vagy egzisztenciális válság, annak, aki tehetséget érez magában bármi iránt is, soha nem szabad feladnia. Különben felrobban, mint egy molekuláris gastrokütyü.