Krimiszerű izgalmak és dramatikus epizódok jellemzik a főszereplő, Mácsai Pál szerint a magyar HBO pszichoterápia világát bemutató Terápia című sorozatát, melyet Enyedi Ildikó és Gigor Attila által rendezett. – Interjú
Enyedi Ildikó és Gigor Attila rendezésében többek között Csákányi Eszter, Für Anikó, Marozsán Erika, Mácsai Pál, és Nagy Ervin szereplésével öt páciens legmélyebb problémáit ismerhetjük meg, ám hamar kiderül, hogy a pszichológus is segítségre szorul. És ezzel beigazolódik: mindenki rejteget valamit.
„Úgy éreztem magam, mintha Puskással fociznék egy csapatban…”
A Terápia a pszichoterápia eddig rejtett világát mutatja meg, a történet középpontjában az ötvenes sármos pszichológus, András (Mácsai Pál) és öt páciense áll. A széria különlegessége, hogy a történet jellegéből adódóan a jelenetek többsége egy szobában, egy kanapén és egy fotelben ülve játszódik, ahol a színészek arcjátéka, az apró rezzenések, az egymásra figyelés koncentrációja közvetíti és kelti életre az emberi drámákat. A sorozat azonban jóval többet mutat „egyszerű” lelki történéseknél, a terápia során hétről hétre újabb és újabb titkok kerülnek felszínre a terapeuta és a páciensek múltjából egyaránt – Mácsai Pál szavaival élve a sorozatot krimiszerű izgalmak és dramatikus epizódok jellemzik.
A 40 részes magyar sorozat 2012 októberétől, hétfőtől pénteking látható az HBO-n.
Sokan talán csodálkoztak, hogy az egyik legegyedibb és leginkább autonóm filmkészítő, Enyedi Ildikó elvállalt egy kvázi „alkalmazott művészeti” munkát, egy licencsorozat megrendezését. Voltak aggodalmai?
Enyedi Ildikó: Nagyon örülök, hogy először nem tudtam, mit jelent ez esetben a „licenc”. Mire kiderült, milyen keretek közt kell dolgoznom, addigra annyira megtetszett, hogy eszemben sem volt nemet mondani.
A vizuális megjelenítésben is adottak voltak a keretek?
Gigor Attila: Rég rossz, ha az alkotók kilátszanak a képek mögül. Itt csak a színészi munka kerülhetett előtérbe. Az izraeli „alapanyag” annyira jó, hogy úgy éreztem magam, mintha Puskással fociznék egy csapatban, és csak arra kéne ügyelnem, hogy ne legyek útban.
Ha megpróbálok filmrendezői fejjel gondolkodni, kevés fantáziát látnék egy olyan forgatókönyvben, amelyben szinte semmi „akció”nem történik, a történetet az arcok „beszélik el”. Honnan lehetett tudni, hogy néhány jó színész elvisz egy sorozatot?
E. I.: Az ország vezető színészei szerepelnek ebben a sorozatban – nem celebek, hanem csupa igazi nagyvad. A tévé képernyője előtt ülő nézőben a színészek arca ugyanúgy kelti életre a történéseket, mint amikor a mese a gyerek képzeletében belső képpé válik.
Hogyan lehetett két rendezőnek egymás közt megosztani az egymásba fonódó cselekmény vezetését?
G. A.: Ez viszonylag egyszerű volt: az egyes szálak logikája mentén a három összetartozó történetet Ildikó forgatta, a másik kettőt én.
A Terápiáról beszélve többen is – túllépve a „szórakoztatva elgondolkodtató mozgókép” dicséretén – a mai magyar társadalomban „népnevelő” funkciót is tulajdonítanak neki. Egyetértenek ezzel?
E. I.: Igen. Nem kórképekkel ismerkedünk meg, hanem nehéz élethelyzetben lévő emberekkel, akik tanácstalanok, mert semmilyen felkészítést nem kaptak, hogy hogyan kell ilyen problémákat intelligensen kezelni.
G. A.: Már az is nagy eredmény, ha azt meg tudjuk értetni a magyar társadalommal, hogy az önvizsgálat megkerülhetetlen, és a pszichológus nem azért van, hogy felírja a nyugtatót (nem is teheti), hanem a hajdani Mester, a Bölcs szerepét tölti be, aki segít a szembenézésben.
Azt mondta korábban egy nyilatkozatában, hogy nem szereti a sorozatokat. Megváltozott a véleménye?
G. A.: Ez félreértés volt. Nincs türelmem azokhoz a sorozatokhoz, amelyeken látszik az erőlködés, hogy kitöltsék valahogyan a műsoridőt, és a dramaturgiát alárendelik más szempontoknak. A Terápia nem ilyen.
E. I.: Az angol, a francia vagy az orosz polgári nagyregényt sorozatokból ismerte meg a világ. Az, hogy egy történetet milyen módon mesélnek el, nem határozza meg a minőséget.
Tehát át kellene írni az agyunkban, amit a popularitásról és a művészetről gondolunk?
G. A.: Amikor a rendező szakra jártam, sokszor beleszaladtam már abba a vitába, hogy „a képregény színvonaltalan”, a sci-fi „csak akkor lehet jó, ha Tarkovszkij rendezi” – ezek tévedések. A sorozat már ezen a vitán is túl van, rég bizonyította – többek közt az HBO-nak is köszönhetően –, hogy ilyen mennyiségű történetet nem lehet más műfajban elmesélni, csak így: két ember beszélget, és néha elnéznek valamerre.
Forrás: magyar HBO
