„De most kérve könyörgök, kérem. Hajlandó vagyok kétszer annyit fizetni. Kész vagyok bármire, hogy megtegye, amire kérem.” Csakhogy Anita nemet mond, hiszen tud néhány dolgot életről és halálról, és tisztában van azzal is, mit jelent szeretni valaki.
„Hogy támadnak az ötleteim? Honnan tudom, hogy egy ötletből egy egész könyv megszülethet? Hogyan dolgozom?
Olyan gyakran hallom ezeket a kérdéseket, hogy amikor a Flörtnek, vagyis ennek a könyvnek az ötlete felmerült bennem, és írni kezdtem, elhatároztam, hogy végig nagyon odafigyelek az alkotás folyamatára. A regény után pedig egy kisebb írást talál a kedves olvasó, amiben dokumentálom is az egészet, sőt leírom azt is, milyen valóságos esemény ihlette a történetet.
Ha pedig az esszén is átrágta magát az olvasó, a jutalom egy kis képregény lesz – de komolyan. Jennie Breeden műve, azé a Jennie Breedené, aki a „Sátán bugyija” képregényeket is jegyzi. A képregényt ugyanaz az esemény ihlette, mint a regényt, mindenki összehasonlíthatja. De nem ér előre odalapozni, mert akkor a regény csattanói is veszélybe kerülnek, amiért kár lenne. Tehát tilos előrelapozni, világos? Én szóltam, senki ne mondja, hogy nem.
És akkor most induljon a menet megint Anita Blake-kel.”
A nekromanta, azaz halottkeltő egy rendkívül sok halottakkal foglalkozó mágikus erővel bíró személy, aki a képességei révén kapcsolatba tud kerülni – és mozgásra bírni vagy azok lelkét az életet a haláltól elválasztó mezsgyén uralma alá hajtani – a holtak összes fajtájával és nekik (zombiknak) parancsolni tud.
Ergo egy nekromanta nem kevés képességgel bír, holtból még nagyobb holtat tud varázsolni, mindehhez társerőként hozzácsapódik a vér, vagy más testhez – legtöbbször testi szükségletekhez – kötődő ősi rítusok, mítoszok felelevenítése, ezekből való táplálkozás és építkezés. A nekromanta gyakran „életerővel operál”, tehát kiszívja másokból, holttestekbe zárja az életenergiát, ún. „életerőt”. Lényeges megjegyezni, hogy a nekromanta nem képes a halottnak az életét visszaadni, pusztán csak cselekvésre bírja azokat. Ellenben nagy tudással bírnak az anatómia terén, a démonok ismerői és akár gátlástalan feketemágusok, miközben egy a maguk törvényei szerint jónak tartott ügyért mindenre képesek és kiváló gyógyítók is lehetnek. Ennek megfelelően rendkívül összetett sokat tudó, de néha ingerlékeny, agresszív emberek, akik értik és beszélik is a halottak nyelvét. Hogy mik, illetve kik a zombik? „A vámpírokat a többi vámpír csinálja. A zombikat egy halottkeltő vagy egy sámán támasztja fel a sírból.” És míg a „ghoulok nem dolgoznak együtt emberekkel, sem más élőhalottal. A zombik teljesítik a parancsokat, a vámpírok a maguk feje után mennek.„ (Laurell K. Hamilton: Bűvös vágyak)
Ezen sorok írója élete első Anita Blake-könyve az egyébként a forró nyári napokra hűsítő hatású borítót kapó, 83. Ünnepi Könyvhéten megjelent Végzetes Flört lett. Az Agave Könyvek egyik biztos pontja az 1963-ban született Laurell K. Hamilton sorozata; hiszen rajongótábora hatalmas, az írónő pedig ontja magából a vérrel és szexszel ellátott történeteket, mindemellett olvasóit a jövőre nézve is biztatja: a vámpírvadász és halottkeltő, Anita Blake él és élni is fog. Mert a sztorifolyamban ahogy bővül a szereplőgárda, úgy növekszik az erő is, ami összetartja a nekromanta és társai hittételét: a szeretet erősebb a halálnál. Így a Hamilton kiegészítéseivel együtt 162 oldalnyi, több helyen is novellaként (de ugye a novella műfajának egyik kiemelten fontos jellemzője a fordulat, ami a tempót megtöri és a végkifejlet közeledtét jelzi) emlegetett kötet arra tökéletesen elég, hogy az épp befejezett kalandot kipihenő Anita egy kisebb, ám annál izgalmasabb ügy közepén találja magát.
„Ha fel tudnám támasztani a feleségét, Mr. Bennington, talán meg is tenném. Nem akarok most belebonyolódni a kérdés vallási és filozófiai vetületébe, egyszerűen csak azt tudom mondani, hogy még ha akarnám, se tudnám megtenni, amire kér. Én zombikat keltek, ami egyáltalán nem ugyanaz, mint a holtak feltámasztása. Nagyon értek a szakmámhoz, igen, mondhatjuk talán azt is, hogy én vagyok a legjobb ebben a szakmában, de annyira sajnos még én se vagyok jó. Annyira jó senki se lehet” (Laurell K. Hamilton: Végzetes flört)
Anita Blake nem vállalja el a néhai Mrs. Bennington feltámasztását, és bár ettől kezdve tudhatja is az olvasó, miről fog szólni a következő százötven oldal: munka, magán- és lelkiélet, önelemzés, szex, szerelem, barátság, jó és rossz fiúk, majd a végjelent, amivel minden megoldódik.
Aki Hamilton könyveit veszi kézbe, az előre felkészül a fantasy elemein kívül a korosztályos jelzésre: az erotikus vonalat már-már átlépő szexjelenetek mindennapos rutin epizódokká váltak a szériában, ami magyarázható lenne azzal, hogy egy valamit magára adó fantasy történetben, ahol vámpírok vannak, ott a kéjvágy is felüti fejét a vér mellett. A kérdés persze felmerül: mennyiben öncélú a szex leírásának mikéntje… Amikor vámpírok, leopárdok, vérfarkasok, véroroszlánok és véregyebek, illetve más démonok akciót ígérő és már-már krimi jelleget képviselő nyomozása néhány fejezet után lucskos szexkalandokba torkollik, azt inkább meghagynám a vámpírmániás középiskolás lányoknak.
Azonban azt is tudni lehet, hogy főhősnőnk, Anita Blake a sorozat kezdetekor még csak arra képes, hogy időlegesen felélessze és uralja a halottakat (azaz a már említett zombikat) – mindezt törvényes keretek között. Később ereje mind nagyobb lesz, alakot nem váltó alakváltóvá, leopárdkirálynővé és nem vámpír vámpírrá válik, illetve az ardeur („kéjvágy, szexszomj”) irányítása alá kerül, ami a példás gardedámmal ellátott nekromanta életben maradásához elengedhetetlen – Anita a szex során táplálkozik, építi fel szervezetét. Így már teljesebb a kép.
LaZa
