Kedvenc témái között szerepelt a családok, illetve az arisztokrácia morális szétesésének és hanyatlásának tanulmányozása, az én, a magánszféra, a valóság vizsgálata. Luchino Visconti olasz filmrendező, forgatókönyvíró, az olasz neorealizmus kiemelkedő alakja 40 éve, 1976. március 17-én halt meg.
Luchino Visconti 1906. november 2-án született egy milánói arisztokrata családban, szülei a művészetek szeretetére nevelték. Sokat utazott külföldre, Párizsban megismerkedett Jean Renoir francia rendezővel, aki mellett dolgozva vált igazi művésszé, és lett elkötelezett antifasiszta baloldali gondolkodó.
A II. világháború kitörésekor visszatért hazájába, ahol első egész estét betöltő rendezői filmje, a Megszállottság (1942) kihívta Mussolini haragját és a cenzúra figyelmét. A postás mindig kétszer csenget című regény olasz megfilmesítését tekintik az olasz neorealizmus előfutárának. A dicsőség napjai című dokumentumfilmjét (1944) három rendezőtársával együtt forgatta a háború alatti ellenállás témájáról.
Ezután klasszikus és kortárs színműveket, operákat és baletteket állított színpadra, olyan sikerrel, hogy meghívták a milánói Scalába, a londoni Covent Gardenbe, a berlini és a bécsi Operába.
A filmhez csak néhány év múlva tért vissza: az 1948-as Vihar előtt Giovanni Verga 19. századi regénye nyomán készült, a Szépek szépe (1951) főszerepét Anna Magnani játszotta, akiről 1953-ban a Nők vagyunk egyik epizódját készítette. A realizmus csúcsát Visconti az 1866-ban Velencében játszódó Érzelemmel (1954) érte el, amelyet azonban társadalmi célzásai miatt cenzúra alá vonták. Az ötvenes évek válságának terméke a neorealizmustól távol álló, Dosztojevszkij nyomán forgatott Fehér éjszakák (1957), amelyet a velencei filmfesztivál Ezüst Oroszlán-díjával tüntettek ki.
A neorealizmushoz tért vissza a pályája csúcspontjának tekintett Rocco és fivérei című társadalmi drámájában (1960), amelynek főszerepét Alain Delon, Annie Girardot és Claudia Cardinale alakította. A mű kivívta az egyházi cenzúra és a polgári képmutatás haragját, ugyanakkor a baloldal az olasz filmművészet megújulásaként értékelte.
1962-ben részt vett a Boccaccio ’70 francia-olasz szerelmi történet rendezésében. A film, a kor erkölcséhez képest meglehetősen botrányos mivoltából kifolyólag, a rendezők úgy gondolták, hogy a cenzúra 1970 előtt úgysem fogja engedélyezni a film vetítését, ezért írták bele a címbe az évszámot. A bemutatót azonban nem akadályozták végül.
A jelen problémáinak megoldhatatlansága miatt Visconti a múltba fordult: az epikus hangvételű, a Risorgimento korában játszódó A párduc (1963) Tomasi di Lampedusa regényéből készült – a szicíliai arisztokrácia és nagypolgárság történelmi tablója Cannes-ben Arany Pálma-díjat nyert. A Göncöl nyájas csillagai (1965) a velencei filmfesztiválon megkapta az Arany Oroszlánt, s már előrevetítette következő alkotásainak témáját: a múlt jelent is meghatározó kísérteteit, a nácizmus bűneit, a nagypolgárság hanyatlását. 1967-ben Camus Közönye nyomán készült
Az idegen, a következő évben forgatta az Istenek alkonyát. 1969-ben kezdte el német trilógiáját: az Elátkozottak a Krupp-család történetét dolgozza fel (a forgatókönyvért Viscontit Oscar-díjra jelölték), a Halál Velencében (1970) a Thomas Mann-mű önvallomásszerű filmre vitele, a Ludwig (1973) II. Lajos bajor király életét idézi fel. Az önéletrajzi jellegű Meghitt családi körrel (1974) és D’Annunzio regénye alapján készült Az ártatlannal (1976) visszatért Olaszországba, utolsó filmjén már a halál árnyéka érződik.
Visconti a II. világháború olasz filmművészet titokzatos és befolyásos alakja volt. Kedvenc témái között szerepelt a családok, illetve az arisztokrácia morális szétesésének és hanyatlásának tanulmányozása, az én, a magánszféra, a valóság vizsgálata.
Az évek óta betegeskedő rendező 1976. március 17-én halt meg római lakásán influenza-szövődménnyel súlyosbított szív- és keringési elégtelenség következtében.
