Icíar Bollaín véletlenül se kockáztatná meg, hogy ismeretlen földre lépjen filmrendezőként, ám még mielőtt bárki csóválni kezdené a fejét, hogy bizony nem jól van ez így, örömömnek adok hangot. Nézetem szerint nagy dolog, ha egy filmrendező jól ismeri az élet valamely szegmensét, s erről minden egyes alkotásában számot tud adni. – Csejk Miklós kritikája
Icíar Bollaín: Ismeretlen föld
Icíar Bollaín véletlenül se kockáztatná meg, hogy ismeretlen földre lépjen filmrendezőként, ám még mielőtt bárki csóválni kezdené a fejét, hogy bizony nem jól van ez így, örömömnek szeretnék hangot adni. Nézetem szerint ugyanis nagy dolog, ha egy filmrendező jól ismeri az élet valamely szegmensét, s erről minden egyes alkotásában számot tud adni. Ez esetben arról van szó, hogy minden ember képes a fejlődésre. A rendezőnő fejébe vette, hogy filmjeiben beszél arról, igenis képesek vagyunk a megújulásra, a változásra. Lehet persze, hogy csak egy iciri-picirit, de sokszor ennyi éppen elég ahhoz, hogy életünk teljesen átalakuljon. Másrészről meg arról is sok szó esik a Bollaín-filmekben, hogy nem bírunk meglenni egymás nélkül. Nemcsak szerelmekre, szeretőkre, családra van szükségünk, hanem barátokra is. És mindegy az, hogy az egymás iránti előítéletünket kell legyőznünk (Idegen virágok, 1999), a családon belüli erőszakot (Többet ne! 2003), vagy a média által elbutított embert (Kőtutaj, 2002). A lényeg a változásra való képesség, és szó sincsen arról, hogy vannak a jók, no meg a rosszak.
Bolleínnél inkább önmagukban biztosak vannak nem túl sokan, és bizonytalan tömegek. Az Ismeretlen föld Bolíviában játszódik, a film főszereplői a vízellátásért küzdő mélyszegénységben élő őslakosok. Egy spanyol forgatócsoport szemszögéből látjuk a problémát: a vizet arany árában árusítja egy multicég, melyet az eladósodott állam summás adóbevétel reményében teljes mellszélességgel támogat. A forgatócsoport producere se nagyon tekinti embereknek a napi két dollárért dolgozó dél-amerikai népet. „Itt barátom, olcsóbb egy embert súlyként használni, mint egy homokzsákot” − magyarázza egy alkalommal a film befektetőinek mobiltelefonon. A forgatócsoport egyébként ahelyett, hogy örömködne afelett, hogy Kolumbusz felfedezte Amerikát, elkezd a részletekkel molyolni, s azon nyomban az indiánok sanyargatása, kirablása, sőt keresztre feszítése lesz a téma. Meg kell hagyni, adja magát a párhuzam: nincsen sok különbség a vallás nevében elkövetett bűnök, és a gazdasági racionalitás jegyében meghúzott „nadrágszíjazás” között. Mindezt persze nem valamiféle ördögtől való gonosz terrorista csoportoknak köszönhetik az indiánok, hanem nekünk, európaiaknak, ráadásul ötszáz éven keresztül. A rendezőnő is csatlakozott tehát azon értelmiségiek táborába, akik a zsidó-keresztény kultúrkör válsága kapcsán paradigmaváltásról beszélnek. Arról ugyanis, hogyha nem lép rövid időn belül kultúrkörünkben az önpusztító egyéni önzőség helyébe a közösségi szemlélet, akkor a szegénylázadások, forradalmak, polgárháborúk a szorongóvá, közönyössé és önzővé vált európai kultúrkört maguk alá temetik. Mindezzel persze kevésbé patetikusan megfogalmazva a filmbéli producer szemlélet- és személyiségváltozásán keresztül szembesülhet a néző. A készülő film pénzembere megkedveli az egyik indiánt, persze a vagány bajkeverőt, akiről később kiderül, ő az indiánok szegénylázadásának vezetője. Barátság születik kettőjük között, persze amolyan nyögve nyelősen, nehezen, ahogy ez az életben is lenni szokott. Producerünk végül a polgárháborús körülmények elől fejvesztve menekülő európai stábját magára hagyva az indián vezér harcokban megsebesült lányának keresésére indul. Vannak filmek, melyeknek bár szomorú a vége, mégis reménnyel és életenergiával töltik meg a moziból távozó néző lelkét. Icíar Bollain alkotásának végén tényleg hosszú időn keresztül kísért a gondolat: talán lehetséges az, hogy egy pénzember megérti a halmozottan hátrányos helyzetűek lázadását? Akármekkora a kísértés, a filmbéli válasz is egyértelműen az, hogy nem fogja soha. Egyébként nem ez az első művészfilm az elmúlt két évben, amelyben a két fityinget sem érő emberek szegénylázadása polgárháborúba csap át, s az elnyomottak győzelmével végződik. Valljuk be őszintén, azért ez is elgondolkoztató.
Csejk Miklós
