Ferenc József 130 éve szentesítette az 1885. évi XI. törvénycikket, amely rendezte az állami tisztviselők, altisztek és szolgák nyugdíját. Külön paragrafust szenteltek a fogyatékossággal élők, az özvegyek és árvák ellátásának.
Az állami tisztviselők nyugdíjával kapcsolatos törvényjavaslatról már 1875 áprilisában szó esett a képviselőházban. Az állami tisztviselők, altisztek és szolgák nyugdíjazásáról szóló 1885. évi XI. törvénycikket 1885. május 13-án szentesítette Ferenc József, és május 17-én jelent meg a Magyar Törvénytárban.
A 66 paragrafusból álló jogszabályban meghatározták, kik lehetnek jogosultak a nyugdíjra.
Eszerint az uralkodó, a miniszterek, az állami hatóságok vagy hivatalok által rendszeresített állásokban alkalmazott tisztviselőknek, altiszteknek és szolgáknak jár nyugdíj, amennyiben állandó fizetést kapnak. (A nyugdíjra jogosultak körébe beletartoztak az országgyűlés két házánál, a kincstár által fenntartott tanintézeteknél, a fővárosi közmunkák tanácsánál, a fővárosi rendőrségnél, a csendőrség legénységi állományában és a postánál alkalmazottak.) Akit csak ideiglenesen alkalmaztak, az nem jogosult az ellátásra.
A nyugdíj kiszámításának alapjául egyrészt a szolgálati idő, másrészt az utolsó javadalmazás szolgált. Az előbbit „polgári időszámítás” szerint kellett meghatározni. Ha a tisztviselő, altiszt vagy szolga hadjáratban vett részt, akkor szolgálati idejéhez egy évet hozzászámítottak. Azt, hogy mi számított hadjáratnak, az uralkodó határozta meg. A hadifogságba esetteknél azt számították hadi évnek, amikor fogságba esett, a többi év szolgálati időnek számított.
A törvény továbbá pontosan körülírta, hogy nyugdíjra jogosult az, aki testi vagy lelki fogyatkozása miatt tartósan képtelen ellátni hivatali feladatát, aki betöltötte a 65. életévét, illetve a köteles szolgálati idejét kitöltötte vagy ellene hozott fegyelmi tárgyalás miatt megfelelő állásba nem állítható. A kötelező szolgálati idő tanárok és tanítók számára 30 év, más állami alkalmazottak esetében 40 év volt.
Az 1885. évi törvény külön intézkedett a miniszterek nyugdíjáról, mely szerint csak akkor jogosultak a javadalmazásra, ha egyhuzamban három évet szolgáltak. Ezután évi 4000 forintra tarthattak igényt, míg az államtitkárok 2000 forintot kaphattak. A törvényben szintén szabályozták az állami gazdaságoknál dolgozók vagy napszámosok évi járulékát, amely 40 év szolgálati idő után 100 forint volt.
Külön paragrafust szenteltek az özvegyek és árvák ellátásának. Az 1885. évi XI. törvénycikk végrehajtásával a kormányt bízták meg, s bár a törvényalkotók számára világos lehetett, hogy mely adminisztratív hatóságok jogosultak nyugdíj megállapítására, ezt a jogszabályba nem foglalták bele. Az bizonyos, hogy az állami tisztviselők, altisztek és szolgák nyugdíjazását az illetékes minisztérium indította el, mert akkoriban központi nyugdíjfolyósító intézet még nem létezett hazánkban.
A közalkalmazotti jogállásnak a várható nyugdíj, vagyis az egzisztenciális biztonság, másrészt a velejáró hatalom miatt jelentős presztízse volt. Az ekkor intézményesülő nyugdíjjogosultság hosszú évtizedekig társadalmi kiváltságként illette meg az állami alkalmazottakat, a tisztviselő középosztályt, valamint a kispolgárság soraiba tartozó altiszteket.
