Zenével átitatott irodalom? A Retikül – Kisszínházi estek irodalmi turkálójában szerelemről, boldogságról, hitről és halálról lesz szó Ljudmila Ulickaja és A mi Urunk népe című kötete kapcsán.
A 2009-2010-es évadban nagy sikerrel játszott „Retikül – Női irodalmi turkáló” című, kisszínházi előadás sorozatban Takáts Andrea színésznő magyar és külföldi írónők regényeinek dramatizált változatát adta elő olyan nagyszerű zenészek kíséretével, mint Darvas Ferenc, Kardos Dániel, Vázsonyi János, Yengibarian David. A „zenés mesés élő-mozi varázslat” új epizódokkal folytatódik a Budapest Jazz Clubban. Ezúttal többek között Amos Oz, Ljudmila Ulickaja és Paul Auster műveiből válogatnak. Zongorán közreműködik: Darvas Ferenc
Ljudmila Ulickaja
A sorozat januári előadásán az Európa-szerte népszerű orosz írónő Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe című novelláskötet történeteiből mesélünk, élőzenével fűszerezve a Budapest Jazz Clubban.
Ljudmila Ulickaja rendkívül sokat tud a legfontosabb dolgokról: szerelemről, boldogságról, hitről és halálról. Mindezek mögött pedig nagy-nagy bölcsesség áll: kerülni minden szélsőséget, elfogadni egymást, felülvizsgálni az előítéleteinket az emberben mélyen megbúvó belső hang és az igazságérzet nevében. A mi Urunk népe című elbeszéléskötetében valóban hétköznapi csodákról olvashatunk.
Ulickaja A mi Urunk népében nem tesz mást csak mesél… Mindenről és mindenkiről van egy jó története… Különösen érzékeny a csodákra, a kivételes eseményekre, ám ezeket is úgy tárja elénk, mintha a világ legtermészetesebb dolgairól beszélne. Rendkívül sokat tud a legfontosabb dolgokról: szerelemről, boldogságról, hitről és halálról.
„Hármasban ülnek, és beszélgetnek: Krisztus, Buddha és Georgij Mihajlovics Ginzburg. De tulajdonképpen miről is beszélgessenek? Ülnek és mosolyognak. Odamegy hozzájuk a nagyszerű Andrej atya, nem fogadják. Azt mondják: pravoszlávokat nem veszünk be, és katolikusokat sem veszünk be, muzulmánokat sem veszünk be, zsidókat meg pláne. Csak pártonkívülieket.” (Ljudmila Ulickaja: A mi urunk népe)
Az 1943-ban született Ljudmila Ulickaja meglehetősen későn került be az orosz irodalmi életbe. Végzettségét tekintve genetikus, kényszerűségből hagyta el eredeti pályáját. Miután munkahelyéről kirúgták, három éven át a moszkvai Zsidó Színház irodalmi vezetőjeként dolgozott. Közben rendületlenül írt is: előbb verseket, aztán filmforgatókönyveket, majd prózát.
Előbb csak az asztalfióknak, aztán a nyilvánosság számára. Ulickaja a kilencvenes évek elején megküzdött az irodalmi nyilvánosságért, az oroszországi folyóiratok rendre visszautasították elbeszéléseit (előbb jelent meg könyve Franciaországban, mint odahaza), mígnem a Szonyecska című kisregény meghozta számára a várva várt sikert. Aztán következett az a két mű (a Médea és gyermekei, valamint a Vidám temetés), amelyek valódi rangra emelték szerzőjüket a kortárs prózában, a 2000-ben megjelent Kukockij eseteiért neki ítélték az orosz Booker-díjat.
Ljudmila Ulickaja a XVI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége volt 2009-ben, erre az alkalomra jelent meg magyarul Daniel Stein, tolmács című kötete. Népszerűsége hazánkban is töretlen, amit mi sem jellemezhetne jobban, mint hogy azóta is minden évben megjelenik legalább egy könyve magyarul: az Elsők és utolsók című kötet 2010-ben, az Imágó című regénye 2011-ben látott napvilágot; ezt követi legfrissebb munkája, A mi Urunk népe című elbeszélésgyűjtemény, amely már a tizenkettedik kötete a Magvető Kiadónál.
Retikül – női irodalmi turkáló
Ljudmila Ulickaja
Időpont: 2013.01.14 19.00
Helyszín: Budapest Jazz Club, Budapest
Ámosz Oz
Ámosz Oz a legismertebb izraeli író 1939. május 4-én született Jeruzsálemben, eredeti neve Amos Klausner volt, melyet 1954-ben változtatott meg (az „oz” szó héberül erőt jelent). 1967-ben harcolt a 6-Napos-Háborúban, majd 1973-ban a Yom-Kippur-Háborúban, illetve a „Shalom Ahshav” békemozgalom alapítója. A legbefolyásosabb és legtekintélyesebb véleményformálók között tartják számon hazájában, állásfoglalása hangsúllyal bír.
1992-ben megkapja a Német Könyvkereskedők Díját (Preis des Deutschen Buchhandels).
Oz regényeiben, családtörténeteiben olvashatunk a kelet-európai stetlekről, a holokausztról, Izrael megszületéséről, a kibucokról, de főleg olyan emberekről, akik azért érkeztek oda ahova, mert sehova máshova nem mehettek.
„Senki sem ismer senkit – mondta az anyám. – Még a legközelebbi szomszédot sem. Még azt az embert sem, akivel házasságban él, vagy a szüleit, a gyermekeit. Semmit az égvilágon nem tudunk róluk. Igaz, saját magunkról sem. Nem tudunk semmit. És ha néha egy-egy pillanatra azt képzeljük, hogy valamit azért mégiscsak tudunk, az még rosszabb, mert jobb tudatlanságban élni, mint tévedésben. Ámbár voltaképp ki mondhatná ezt meg? Most, hogy meggondolom, talán sokkal könnyebb tévedésben élni, mint örökké sötétben tapogatózni…” (Ámosz Oz, Szeretetről, sötétségről )
Ámosz Oz, Szeretetről, sötétségről című önéletrajzi munkája, amelyet számos nyelvre lefordítottak, minden idők legnagyobb izraeli könyvsikere lett. Lebilincselő családtörténet, amely egy dickensi figurákban bővelkedő, nagyívű elbeszélés keretében mesterien ötvözi a személyes és a történelmi eseményeket. Hazánkban utoljára 2011-ben jelent meg a Párduc a pincében című kötete az Európa Könyvkiadó gondozásában.
Paul Auster
Paul Auster 1947-ben született, tanulmányait a Columbia Egyetemen végezte, volt tengerész egy olajszállító hajón, telefonközpontos Párizsban és gondnok egy délfrancia gazdaságban 1974 óta New Yorkban él; regényeket, verseket, esszéket, filmforgatókönyveket ír.
A nyolcvanas évek elején robbant be az amerikai irodalomba, és sorra megjelenő regényeivel előkelő helyett szerzett magának abban a fajta elit szépirodalomban, amely születési helyétől függetlenül a világon mindenütt érthető és értelmezhető.
Auster egyedülálló jelenség a mai amerikai irodalomban; semmiféle áramlattal, divattal nem rokonítható. Hősei egyforma otthonossággal mozognak a modern nagyvárosban és a lélek kietlen tájain. Helyét az amerikai kritika a posztmodern után-ra teszi.
„Hogy miért bátorítom ezt a légvárépítést? Minden A skarlát betű hamisított kéziratától függ, és nemcsak hogy erkölcsi alapon ellenzem Harry bűnös tervét, ráadásul nem is hiszek benne. Ami még fontosabb: ha hinnék is, eszem ágában sincs Vermontba költözni. Nemrég kezdtem új életet, és tökéletesen elégedett vagyok a döntéssel, hogy Brooklynban telepedjem le. A kertvárosban töltött évek után tetszik nekem a nagyváros, már hozzá is szoktam a környékhez: a fehéren, barnán és feketén villódzó kavargásához; az idegen nyelvek sokszólamú kórusához; a gyerekekhez és a fákhoz; a küszködő középosztálybeli családokhoz; a leszbikus párokhoz; a koreai fűszeresekhez; a fehér köpenyes, szakállas indiai szentemberekhez, akik meghajolnak, ahányszor összetalálkozunk az utcán; a törpékhez és nyomorékokhoz; a járdán araszoló agg nyugdíjasokhoz; a templomharangokhoz és tízezer kutyához; a hivatalos népességhez nem tartozó, magányos hajléktalanokhoz, akik mindenüket bevásárlókocsiban tolják maguk előtt, és a szemétben turkálnak üveg után.” (Paul Auster: Brooklyni balgaságok)
