A Mount Everestet, a helyiek nyelvén Csomolungmát nem hiába nevezi „Föld istenasszonyának”. A világ teteje csodálatra méltó örök rejtély és kihívás számunkra.
60 éve, 1953. május 29-én érték el a Himalája és egyben a Föld legmagasabb pontját, a 8850 méter magas Mount Everest (Csomolungma) csúcsot.
Sir George Everest angol mérnök, India első feltérképezője, neve mégsem ezért maradt fenn örökre: bár a hegyet ő maga soha nem látta, róla nevezték el a Föld legmagasabb hegycsúcsát, a 8848 (más mérések szerint 8850) méter magas Mount Everestet. A helyiek nyelvén Csomolungmának (Jóságos Istenanyának) hegycsúcson, a „világ tetején” rendkívüliek a körülmények: télen mínusz 50 Celsius-fok alá is csökken a hőmérséklet, óránként 200 km-es szélvihar tombol, hatalmas mennyiségű hó esik, a ritka levegő oxigéntartalma a megszokottnak csak 30 százaléka. 1852-ben Radhanath Sikdar indiai matematikus állapította meg először, hogy a Csomolungma a világ legmagasabb hegye.
George Mallory 1919-ben tagja lett az első brit Mount Everest-expedíciónak. Arra a kérdésre, hogy miért akarja megmászni a csúcsot, azt a halhatatlanná vált választ adta: „mert ott van”. Az első kísérlet során, 1921-ben a rossz időjárási viszonyok és a terepre alkalmatlan felszerelés miatt csak 8 ezer méterig jutott, de feltérképezte a környéket. A következő évben – már az optimális időszakban, és a sportszerűtlennek számító, ráadásul akkor még megbízhatatlan oxigénpalackokat is bevetetve – 8229 méterre kapaszkodott fel. Ennél magasabban addig még nem járt ember, de a Mount Everest olyannyira áhított meghódításához még mindig 600 méter hiányzott. Az utolsó csúcstámadást lavina hiúsította meg, amely hét serpát elsodort, így az expedíciót fel kellett függeszteni, ami miatt Malloryt otthon támadások sorozata érte.
Az 1924-es harmadik expedíció ismerősei szerint már nem kaland, hanem háború volt Mallory számára. Bizonyosra vette, hogy többé nem tér haza. Mallory és a 22 éves, viszonylag tapasztalatlan Andrew Irvine 1924. június 8-án oxigénpalackokkal a hátukon indultak a 8168 méter magasan fekvő táborból a csúcs meghódítására. Az expedíció geológusa egy ideig még látta őket távcsövével, aztán belevesztek a felhőkbe. A két hegymászó többé nem tért vissza, a mai napig nem tudni biztosan, elérték-e az ormot, vagy még felfelé kapaszkodva érte őket a halál Mallory holttestét csak 1999-ben találták meg.
1921-től három évtizeden át a hegymászók újra meg újra próbálkoztak a csúcs elérésével.
A kilencedik brit expedíció 1953-ban vette kezdetét, a John Hunt ezredes vezette csoport március 10-én indult útnak Katmanduból. A csapat két tagja május 26-án kilencven méterre megközelítette a csúcsot, de az oxigénkészülék hibája miatt visszafordultak. Hillary kis csapatának tagja,volt George Lowe is, aki 89 évesen hunyt el idén márciusban. A férfi is a legfelső tábor kialakításában vett részt 1953. május 28-án 300 méterrel a 8848 méter magas csúcs alatt. Az expedíció vezetője a következő alkalommal Edmund Percival Hillaryt jelölte ki a csúcs megmászására. A 33 éves új-zélandi alpinista május 29-én reggel fél hétkor, mínusz 27 fokban indult a 39 éves Tenzing serpával a 8500 méteren felállított táborból a végső csúcstámadásra, s délelőtt fél 12-kor ők ketten elsőként értek fel a világ tetejére. Edmund Hillary és a nepáli Tenzing Norgay másnap hágtak fel a világ tetejére. Amikor Hillary a következő nap visszatért a táborba, Lowe forró levessel és oxigénpalackkal sietett elé. „Na, George, legyűrtük a gazfickót!” – mondta neki Hillary a csúcsra utalva. Az új-zélandi születésű Lowe és Hillary életre szóló szoros barátságban voltak, nagyon sokszor másztak együtt.
A legenda szerint a Mount Everest meghódításáról szóló hírt Londonban visszatartották, hogy először II. Erzsébet királynő június 2-i koronázási ünnepségén tehessék közzé. A Mount Everest meghódítása hatalmas szenzáció volt, csak a tizenhat évvel későbbi Holdra szálláshoz hasonlítható. Az eredetileg méhészkedéssel foglalkozó Hillary, akit tettéért lovaggá ütöttek, a későbbiekben diplomataként szolgált, s jószolgálati tevékenységével is nevet szerzett; megkapta a tiszteletbeli nepáli állampolgárságot, eljutott a Déli- és az Északi-sarkra, 2008-ban halt meg. Társa, Tenzing Norgay Brit Birodalmi Érdemrendet kapott, 1986-ban hunyt el tüdőrákban.
A Mount Everesten eddig mintegy négyezren jártak, de több mint kétszázan soha nem tértek vissza. Az út legnagyobb nehézsége a nagy magassággal járó oxigénhiány, emiatt a többség oxigénpalackkal ér fel a csúcsra. Anélkül először a dél-tiroli Reinhold Messner és az osztrák Peter Habeler érte el a csúcsot 1978-ban. Az első nő, a japán Junko Tabej 1975-ben jutott fel, ugyanez a brit Rebecca Stephensnek oxigénpalack nélkül, 15 évvel később sikerült. A Csomolungma legfiatalabb meghódítója a 13 éves kaliforniai Jordan Romero, legidősebb rekordere a japán Miura Juicsiro volt, ő 2013-ban 80 évesen állt a csúcson.
Magyarok a csúcson
Az első magyar Mount Everest expedíció 1996. március végén indult, az út azonban tragikus véget ért. Erőss Zsolt csapattársa, a 45 éves osztrák Reinhard Wlasich 8300 méter magasan május 23-án életét vesztette. A csoport hazatért, de Erőss Zsolt akkor magasabbra jutott, mint előtte bármely más magyar hegymászó (egyben ő az első magyar „Hópárduc”, aki a cím elnyeréséhez a volt Szovjetunió öt legmagasabb csúcsát megmászta). Az első magyar hegymászó, Erőss Zsolt 2002. május 25-én jutott fel a világ tetejére. A csúcs meghódítása 2007-ben sikerült Jelinkó Attila amatőr hegymászónak, két évvel később pedig Ugyan Anita személyében az első magyar női hegymászónak is.
Senki nem azért megy a hegyek közé, hogy meghaljon, mindannyian tudjuk: az a feladat, hogy felmenjünk és le is jöjjünk – fogalmazott Klein Dávid hegymászó, aki több mint tíz éve ismerkedett meg a Kancsendzöngán eltűnt Erőss Zsolttal. A 8000 méter körüli – a közbeszédben halálzónaként emlegetett – magasságban drámai változások érik az emberi szervezetet. Leginkább egy erős részegséghez hasonlít az az állapot, amelybe a hegymászók 8000 méter körül kerülnek. „A gondolkodásunk esetlenebbé válik, természetesen ez hat az ítélőképességre is. A mozgásunk lassul, bizonytalanabbá lesz, a látóterünk beszűkül, a légzés nehézzé válik, a legeslegfelső, 8500 méter feletti zónában már csak 1-2 lépést teszünk meg percenként.” 8000 méter fölött „tényleg annyira nehéz létezni, annyira emberidegen ez a környezet, hogy rendkívüli odafigyelést igényel a túlélés. Szinte az szorul magyarázatra, hogy mitől élünk túl ebben a magasságban, és nem az, hogy mitől halunk meg esetleg”.
