„Jó helyen vagyok, mert bőven jut abból a jóból, amit az ipar nem termel, hanem pusztít: a csendből.” Lénárd Sándor kalandokban bővelkedő életet élő orvos író, költő, műfordító, a Micimackó latin nyelvre fordítója 105 éve, született.
„Voltam kukta, mértem házról házra járva vérnyomást, voltam a Római Magyar Akadémia orvosa, koldultam… írtam még – másoknak – művészettörténeti, archeológiai, orvosi disszertációkat… Brazíliában mint egy ólombánya mindenesorvosa kezdtem, betegápolói fizetéssel… csak hogy főbb foglalkozásaimat említsem.”(Lénárd Sándor: Völgy a világ végén)
Az 1910. március 9-én született Lénárd Sándor polihisztornak tekinthető; orvos volt, de írt többek közt verset, regényt és szakácskönyvet is, számos nyelven beszélt, lefordította latinra Milne Micimackóját és egy televíziós Bach-verseny első helyezettje lett, mert a zenéhez is kiválóan értett.
Budapesti polgárcsaládból származott, magántanárok oktatták, többek között költészettanra is. Első versét, a Kun Béla, a nagy gazember kezdetűt kilencéves korában írta. Az első világháború idején és a Tanácsköztársaság alatt egy ideig Fiumében, azután Bécsben, majd Klosterneuburgban éltek. Iskolái is ennek megfelelően változtak, 1920-21-ben a Theresianumban tanult, végül a klosterneuburgi gimnáziumban érettségizett.
Már ekkor megmutatkozott sokoldalú tehetsége: kiválóan zongorázott, sportsikereket ért el, magyar költőket fordított németre, a Faustot magyarra. Érettségi után a bécsi egyetem orvosi karára járt, ebben az időben sokat utazott, járt Görögországban, Angliában, Dániában, Prágában, Párizsban és Isztambulban. Lenyűgözte a nyelvek sokszínű világa.
Az erősödő nácizmus elől 1938-ban Rómába menekült, ahol az olasz mellett megtanult spanyolul, norvégül és hollandul, nyelvtudása révén kisebb munkákhoz is hozzájutott. 1942-től már orvosi feladatokat is ellátott, disszertációkat írt és orvostörténeti tanulmányokat folytatott. Amikor 1943-ban a németek rövid időre visszafoglalták Rómát, feleségével egy angol őrnagyot és másokat is bújtatott, mindketten részt vettek az antifasiszta ellenállásban.
„Vannak, akiket valami a világ peremére vonz, vannak, akiket valami odavet. Van aki szereti a tág teret, a csendet, az új távolságok, az új tájak megnyílásának lehetőségét. Mások csak kívül állnak, és csodálkoznak.” (Lénárd Sándor: Völgy a világ végén)
A háború utáni években az amerikai hadseregnek dolgozott, majd Rómában a Római Magyar Akadémia orvosa lett. Gasztronómiai kalandozásai emlékét őrzi A római konyha című nagy sikerű kötete.
Egy nap a láthatatlan házban
1952 februárjában érkezett meg Rio de Janeiróba, Parana államban, egy ólombányában lett felcser, sebész, szülész és gyerekorvos egyszerre, emellett tanított is. 1953 és 1956 között Sao Paulóban dr. Egberto Silva sebész segédorvosa volt, emellett portugál nyelvű egészségügyi lapot indított, Bécsben kiadatta Ex Ponto című kötetét, és bekapcsolódott a Kultúra című brazíliai magyar lap munkájába.
1956-ban megnyerte a brazil tévé Felső határ a csillagos ég című Bach-vetélkedőjét. A nyereményből a déli Santa Catarina állam egyik kis településén, a jórészt indiók és német telepesek lakta Dona Emmában vásárolt patikát, és építette fel a „láthatatlan házat”, ahová családjával visszavonult. A településen gyógyított, kertészkedett, esténként orgonált, hallgatta a bennszülöttek varázslatos történeteit, és fáradhatatlanul írt.
1959-re elkészült a latin nyelvű Micimackó-fordítással, amely világszerte óriási sikert aratott, és rendhagyó módon még a bestseller-listákra is felkerült. Fanyarul bölcs életrajzi-szociológiai regénye, a Völgy a világ végén az 1963-as német, majd angol nyelvű kiadása után 1967-ben magyarul is megjelent, és napvilágot látott az Egy nap a láthatatlan házban című kötete is, mely a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg nálunk. Vajon ki mondhatja el magáról, hogy „jó helyen vagyok”? Lénárd Sándor ezt a mondatot választotta az Egy nap a láthatatlan házban című regénye mottójául, s nem véletlenül: a brazil őserdőszéli házban menedékre talált író csillapíthatatlan honvágya ellenére is otthon tudott lenni a világban, mert társakra és vigaszra lelt a fákban, a hangyákban, a felhőkben és a nap sugaraiban. Önéletrajzi ihletettségű bölcs elmélkedései olyan embert rajzolnak elénk, akinek még volt szeme (és ami nagyon fontos: ideje!) arra, hogy észrevegye az univerzumot működtető apró csodákat, a lélek rezdüléseit, és a káoszban fellelhető harmóniát.
1970-ben agyvérzést kapott, jobb oldala lebénult, ám még betegen is mindennap olvasott magyar nyelvű könyveket. 1972. április 13-án a brazíliai Dona Emmában bekövetkezett halálát szívinfarktus okozta.
