„Marie tehát jól meg volt védve minden regényes erőszak ellen. Őfelőle teljesen meg lehetett nyugtatva Vavel Lajos. Sátán Laci tanácsa egészen bevált. De mi történjék Landsknechtsschild bárónővel? A veszély rá nézve még mindig létezik.” Zórád Ernő illusztrációjával Jókai Mór Névtelen vár című regényéből közlünk részleteket.
Előzmény:
A Zórád – Jókai Mór: Névtelen vár 1-2.
A Zórád – Jókai Mór: Névtelen vár 3-4.
Vavel Lajos hosszasan nézett a hölgy arcába. Az, amit ezek az égő szemek mondtak, amiről ez indulattól vonagló ajkak tanúskodtak: nem lehetett játék. Annak, ami egy nőt arra késztet, hogy „ily áron is” elfordítsa a halálveszélyt egy férfiról, csak egy neve lehet.
Ha ezt a nevet kitalálta Vavel Lajos, akkor nem tehetett egyebet, mint hogy a karját nyújtsa a hölgynek, s azt mondja:
– Menjünk, asszonyom!
A hölgy betakarta arcát a fátyollal, s egész karjával belekapaszkodott Vavel karjába. S az ilyen karonfogásnak igen sok fokozata van: attól a tartózkodó csüggéstől kezdve, mikor a hölgy csak az ujjai hegyével érinti kísérője karját, mintha minden percben el akarna tőle maradni, egész addig a kígyószerű átfonásig, ami azt jelezi, hogy kész vele a világ végéig is elmenni.
A hintó az udvarra gördült. A gróf azt mondá Henrynek, hogy hajtson az udvar park felőli ajtajához, s a fátyolos hölgyet az angol sétányon át vezette odáig. Ott felsegíté a hintóba, s maga melléje ült. – Még Henry sem vette észre az alakcserét.
Csodálatos érzés volt az, mikor Vavel e hölgyet maga mellett látta ülni, akivel egy órára a legszorosabb, a legveszedelmesebb lánccal van egybefűzve. Csak egy órára. Ez idő alatt annyira övé e hölgy, mint az élő embernek a saját lelke. S egy óra múlva annyira nem lesz az övé, mint a holt embernek az eltűnt lelke. Érzi, hogy rá nézve ez a nő egy egész új világ: az égi üdv feltárt rejtélye; – aztán megint álom lesz minden, s az üdv megint rejtéllyé válik.
Szótlanok voltak az egész úton. Hiszen úgy szokták mindig. A két fekete megszokott trappjában mérte végig a könyv nélkül tudott utat. Olyan jól ismerték már a járást, hogy a zökkenőknél, hidaknál maguktól meglassíták a lépést, és aztán megint ügettek sebesebben. Nem kellett nekik ostor.
A hintó egész odáig megtette már az utat, ahol rendesen meg szokott fordulni a szomszéd város végén álló keresztfa elől, s idáig semmi sem történt velük. Nem várt rájuk senki.
Talán csak ijesztgetés volt Barthelmy fenyegetése?
(…)
Amint visszafordultak, a csalit gyalogútján három férfit láttak feléjük közeledni: három dragonyostisztet. A két hátulsó be volt burkolva fehér köpenyébe, az első nem viselt burkoló felöltönyt.
– Ez Barthelmy! – súgá a hölgy, megszorítva a kart, melyre támaszkodott.
Vavel gróf arcán semmi indulatváltozást nem lehetett észrevenni. Nyugodtan sétált végig a gyöpön, a szemközt jövők elé.
Azok bizonyosan a gróf hintaját utolérve, megtudták Henrytől, hogy a gróf merre távozott; azzal lovaikat csatlósaikra bízva, utána elsétáltak.
Nemsokára ott álltak egymás előtt.
Az ezredes magas, tekintélyes alak volt; fenn hordta a fejét, hajlott sasorrához, simára borotvált arcához illett a büszke tekintet. Minden mozdulatából kevély önbizalom rítt ki, vegyülve kihívó gúnnyal, mit az udvarias allűrök csak álcázni törekedtek.
Folytatjuk
Zórád Ernő emlékoldala
Felhasználti irodalom:
Jókai Mór: Névtelen vár
