„…nálunk nincs kilátás másból megélni.” Barabás Miklós több mint ötven éven keresztül nemcsak művészként élte meg a festészetet, hanem hivatásának, a napi betevőhöz való hozzájutásnak is tekintette azt.
Barabás Miklós a 19. század első felének egyik legjelentősebb művésze, akit a klasszicizáló romantika stílusában készült portréi és életképei tettek rendkívül népszerűvé, és az első magyar festő, aki művészetéből tudott megélni 1810. február 10-én született és 115 éve, 1898. február 12-én halt meg.
Erdélyből Európa festői közé
Barabás Miklós 1810-ben született az erdélyi Kézdimárkosfalván, református székely családban. A nagyenyedi kollégiumban kezdett arcképfestéssel foglalkozni, majd Nagyszebenben tanult festészetet. Kolozsváron Barra Gábortól, a litográfia jeles képviselőjétől sajátította el a litográfia (kőnyomat) fortélyait, e technikával készült képei egész élete során keresettek voltak. 1829-ben Bécsbe utazott, hogy festészetet tanuljon a Képzőművészeti Akadémián is, de néhány hónap múlva hazatért.
A románul kiválóan beszélő Barabás 1831-ben Bukarestbe költözött, ahol keresett arcképfestő lett, bejáratos volt a bojárok köreibe. Két év múlva itáliai tanulmányútra indult, Velencében a híres skót tájképfestőtől, William Leighton Leitch-től tanulta meg a vízfestés technikáját, s természetábrázolását is újfajta szemlélet kezdte jellemezni. Velencében lemásolta Veronese Európa elrablása című képét, amellyel 1835-ben Pesten nagy sikert aratott. Élete további részében kisebb megszakításokkal Pesten élt.
„…nálunk nincs kilátás másból megélni”
1840-ben véglegesen Pesten telepedett le, a következő évben pedig feleségül vette Bois de Chesne Zsuzsanna konstanzi hölgyet, akinek bájos vonásai számos női portréján visszaköszönnek ránk. A legmaradandóbbat az arcképfestés terén alkotta, tökéletes technikájához kiváló kapcsolatteremtő képesség járult. Mivel mindenkiben meglátta és érzékeltette a vonzó tulajdonságokat, felkapott művésszé vált, olyannyira, hogy Magyarországon először ő tudott megélni képeinek bevételéből.
Felbecsülhetetlen és terjedelmes munkásságáról így ír önéletrajzában: “A mindennapi egyenletes életet részletezni nem érdemes, mert ezt is csak úgy jelezhetném, hogy folytonosan festegettem, hanem amit a közügyekben működtem, azok közül némelyeket megemlíteni nem tartom fölöslegesnek.” Kísérletező alkata ellenére a szegénységből felemelkedő és kortársai által nagyfokú elismerést kiérdemlő Barabás élete végéig gyakorlatias maradt. A megélhetés szempontjából a gyakran életnagyságú reprezentatív olajportrék százait készítette el, nemcsak hivatalos megrendelésre jeles történelmi személyiségekről, hanem mára ismeretlenné vált, azonosíthatatlan polgárokról. Visszaemlékezésében Barabás így magyarázza a portré hangsúlyos jelenlétét életművében: „…nálunk nincs kilátás másból megélni.”
„Hja, mikor az olyan szép, ha az embert
Barabás lepingálja, s a szerkesztők aztán szétküldik..
s a közönség bámulva kiált föl: Tehát ilyen ő ?!”
(Petőfi)
A negyvenes évektől a festészet mellett másik fő műfaja a litográfia, a kőrajzolás lett. A sokszorosított grafika ekkor még új, népszerű ágát már a húszas években megtanulta és megszerette. Litografált arcképeiben a század minden jelentős magyarországi személyiségének arcvonásait megőrizte. Petőfi Sándor – akit szintén lerajzolt – kissé mosolygott ezen a nagy arcképkészíttetési lázon.
Budapesten barátokat, hozzá hasonló elveket valló barátokat és jól fizető megrendelőket talált. Modelljei gyakran közeli barátai voltak, Görgey Artúr fiának keresztapja; Vörösmartyval, Petőfivel, Arannyal meghitt kapcsolatban állt. Szinte minden kiemelkedő kortársát megfestette, jelentős Liszt Ferencet és Bittó Istvánnét ábrázoló munkája, továbbá Széchenyi Istvánról, Kossuth Lajosról és Petőfi Sándorról is készült portréja. Igen szorgosan dolgozott, művei között volt olajfestmény, rajz, akvarell, életkép, tájkép, megfestette a Lánchíd alapkő-letételét, illusztrált irodalmi lapokat, évkönyveket, sőt elvállalt boltcégért is. Az utókor jórészt az ő munkái alapján ismeri az 1848-49-es szabadságharc szereplőit, Görgeytől Kiss Ernőig, Batthyánytól Leiningenig, Szalay Lászlótól Bemig, Klapkától Táncsicsig aprólékosan megfestette portréikat.
Bajza József író így írt a fiatal festőről: „…t. i. Barabás nevű festő, ki tökéletesen magyar (székely ivadék) s két évi Olaszhonban való mulatása után, most érkezett meg Pestre. Igen ügyes ember, festői tehetségét messzebbre vitte, már is, ámbár fiatal, mint valamennyi eddigi magyarjaink s én azt hiszem felőle, hogy az Auroránál igen sok hasznát fogom vehetni és segedelmével azután könnyebb lesz eredeti képeket adnom mint eddig.”
Néhány kétségtelen remekmű
Portréira egyre nagyobb igény támadt, az ötvenes években Ferenc József képét is vászonra vitte. A politikától azonban távol tartotta magát. Barabást sokat bírálták, amiért hosszú pályája során nem fejlődött, semmit nem változtatott festői stílusán. A reprezentatív portréfestés híve volt, de ebben a műfajban tökéleteset alkotott, csoportképei, életképei ugyanakkor – a XXI. századi szemmel – kissé merevek és kompozíciói is mutatnak hiányosságokat.
Bár életművének jelentős részét arcképei teszik ki, Barabásnak igen fontos szerepe volt az életkép műfajának hazai elterjesztésében is. A Lánchíd építésének megfestése mellett 1855-ben kapott megbízást a Pesti Műegylettől egy sokalakos népi életkép megfestésére. A témát ő választotta ki, választásában szerepet játszott, hogy a lakodalom ábrázolása népszerű volt a magyar festészetben, így Sterio Károly és Jankó János is festett hasonló jeleneteket. A Barabás-kép kompozíciós elrendezése színpadszerű, aminek hatását fokozza a mozdulatok merevsége, a táncmozdulat ügyetlensége, a felfogásban megnyilvánuló naivitás. A nemzeti színek megjelenítése jelentősen növelte a kép népszerűségét. A képnek minden esetlensége dacára is nagy volt a sikere, amint ezt a Charpentier által készített litográfia és a későbbi ajándék műlap is bizonyítja, amely jelentősen megnövelte a Műegylet részvényeseinek számát.
1859-ben Jókai Mór a Kakas Márton a műtárlat felkérésére így írt Barabásról és kortársairól: „íme kiderült, hogy azért volt eddig olyan nagy az apály, hogy egyszerre döntsenek bennünket művésztestvéreink a sok széppel és gyönyörűséggel. Nem kevesebb, mint huszonhárom olajfestmény (!) van a kiállításon hazai művészeinktől…. s néhány kétségtelen remekmű…”
1883-ban Vaskorona-rend kitüntetést vehette át Barabás, akit barátai, írók és művészek egyaránt melegen ünnepeltek. Reviczky Gyula alkalmi költeményében oly találóan szép szavakba foglalta Barabás jelentőségét:
„Együtt küzdöttél az egész hazával,
Ecsettel kézben és szivedben lánggal,
És hogy csodálják késő unokák:
Megfested korod arcképcsarnokát.”
Művészetelméleti kérdésekkel is foglalkozott, ennek elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia 1836-ban levelező tagjainak sorába választotta. 1859-ben ő kezdeményezte a Képzőművészeti Társulat megalakítását, 1862-től haláláig annak elnöke is volt, 1867-ben Pest városának képviselőjévé választották. 1898. február 12-én halt meg Budapesten.
Számos képe látható a Magyar Nemzeti Galériában, önéletrajza korának társadalmi és művészeti viszonyairól szóló eleven kordokumentum. Városmajor utcai villáját 2000-ben felújíttatta a helyi önkormányzat, az épületegyüttes a hozzá tartozó parkkal együtt ma kulturális központként üzemel.
Felhasznált irodalom: Barabás Miklós: Barabás Miklós önéletrajza Solymár József: Akinek a történelem ült modellt MTI
