„Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat…” Berzsenyi Dániel költő, akadémikus, a magyar klasszicizmus legnagyobb alakja 180 éve, 1836. február 24-én halt meg.
BERZSENYI DÁNIEL: A SZONETT
Csengőkkel tele van füle, orra, kalapja, bokája,
S mely csuda: a táncost kötelén a pózna vezérli!
[1822-1823 körül]
A Vas vármegyei Egyházashetyén született 1776. május 7-én evangélikus nemesi birtokos családban. Apja úgy hitte, hogy gyenge és beteges fiának először testileg kell megerősödnie a birtokon, s csak azután terhelhető a feje. 1788-tól a soproni evangélikus líceumban kezdte el tanulmányait – már tizenkét éves volt ekkor -, de nehezen viselte az iskolai kötöttségeket, talán túlkorossága miatt. 1793-ban megszökött, felcsapott katonának, de itt a kemény bánásmódból lett elege, s hazament Hetyére.
Apjával komoly vitái támadtak, a feszült légkörű otthonból 1799 májusában másod-unokatestvérével, a tizennégy éves Dukai Takách Zsuzsannával kötött házassága jelentett menekülést számára. Hozományként az ifjú pár megkapta a kemenessömjéni birtokot, ahol jól működő kis gazdaságot hoztak létre, majd 1804-ben Niklára költöztek. A költő élete nagy részét ebben a Somogy megyei faluban töltötte, innen igyekezett bekapcsolódni a korabeli Magyarország kulturális életébe.
„A niklai remete”
1802-ben a környékre került Kis János költő, Kazinczy barátja, akivel Berzsenyi is barátságot kötött. Neki mutatta meg először verseit, amelyekből néhányat Kis továbbküldött Kazinczynak. A kedvező fogadtatás után több versét is elküldte a széphalmi mesternek, aki felajánlotta, hogy segít egy kötet megszerkesztésében.
1813-ban jelent meg verseinek első, három évvel később második kiadása. 1817-ben a Tudományos Gyűjtemény közölte Kölcsey recenzióját Berzsenyi verseiről, amely – noha tartalmazott némi igazságot – rendkívül bántó hangnemben íródott. A kritika mélyen megsértette a költőt, s még jobban bántotta, hogy Kazinczy sem kelt védelmére. Egy időre Sopronba költözött ott tanuló fiaihoz, s elmélyült esztétikai tanulmányokat folytatott, hogy felkészülten szállhasson vitába bírálóival. 1825-re készült el a most már elméletileg is megalapozott válasz, az Észrevételek Kölcsey recensiójára, egy évvel később pedig A versformákról címmel írott tanulmány.
BERZSENYI DÁNIEL: A MEGELÉGEDÉS
Nem kér kínai pamlagot,
Sem márványpalotát a Megelégedés.
Többszer múlatoz a szegény
Földmíves küszöbén s durva darócain,
Mint a dáma kigyöngyözött
Keblén s ambroziás mellpatyolatjain.
Csendes szalmafödél alatt
A víg pásztori kor gyermeki közt lakik;
A természet ölébe dől,
Annak nyujtja kezét s mennyei csókjait.
[1804-1808 között]
1830-ban a Magyar Tudós Társaság filozófiai osztálya első rendes vidéki tagjává választotta. Székfoglalóul írta meg a művészetről vallott nézeteit összegző tanulmányát Poetai harmonistika címmel. Ebben az időben ismerkedett meg a költészetéért lelkesedő Széchenyivel, s az ő hatására írta meg A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairól című gazdálkodáselméleti munkáját.
A „niklai remete” élete utolsó éveiben minden jel szerint szakítani kívánt korábbi életformájával: 1833-35 között többször is betegeskedett, Balatonfüreden és Budán gyógyfürdőkben kúrálta magát, és ekkoriban gyakrabban látogatta a Tudós Társaság üléseit. Halála azonban már nem engedte, hogy bekapcsolódjon a reformkori Magyarország pezsgő szellemi életébe. Niklai birtokán hunyt el 1836. február 24-én, az Akadémián hajdani kritikusa, Kölcsey búcsúztatta meleg szavakkal a „niklai remetét.” 1860-ban emeltek emlékoszlopot a temetőben sírja fölé. Ahogy Hegedüs Géza is írja: Berzsenyi Dániellel jelent meg az az „új hang” a magyar irodalomban, amit Kazinczyék generációja oly régóta várt, az írótársadalom azonban későn ismerte fel a „niklai remete” valódi nagyságát.
1876-ban, születésének századik évfordulóján, egyházashetyei szülőházát emléktáblával jelölték meg. Számos intézmény és utca viseli nevét az országban.
Berzsenyi a magyar klasszicizmus legnagyobb alakja, de képeiben, verseinek érzelmi telítettségében már a romantikát előlegezte meg. Az antik líra szinte valamennyi műfajában otthonosan mozgott, ám igazi nagyságát ódái (A magyarokhoz I., II.), elégiái (Levéltöredék barátnémhoz), episztolái (Vitkovics Mihályhoz, Dukai Takách Judithoz) és elégiko-ódái (Közelítő tél, Osztályrészem) jelezték. A magyarokhoz című ódájához Kodály Zoltán komponált zenét. Költői levelei nem versenyeznek Kazinczyéival szellemességre és könnyűségre nézve, de tartalmilag költőiebbek. Néhány epigrammája pedig (Napoleonhoz és Wesselényi Miklós képe) a műfaj legszebb magyar darabjai közé tartozik.
