„Hülyeség listát állítani a félelmeimről, mert mindentől félek. Vagyis állandóan rám tör a félelem. Az ember nem is várná, és két perc múlva megőrjíti. Ez történt velem az erdőben is. Fel voltam-e készülve arra, hogy halálra rémülök két hangyától?” Naplóregény a test rejtelmeiről.
„Azt a kapcsolatot, amit a lélek a testtel mint meglepetésekkel teli zsákkal és lüktető tárggyal tart fenn, sűrű hallgatás övezi” – olvashatjuk a Testnapló elején.
Az irodalom a legutóbbi évtizedekig inkább a lélek tájait barangolta be; a lélek és a test viszonyával, vagy önmagában a testtel – néhány kivételt leszámítva – nem foglalkozott behatóan. Nem úgy Daniel Pennac naplóregénye, amely egyetlen francia férfi 1936-tól 2010-ig, 12 éves korától a halála előtti utolsó napokig ívelő vallomásán keresztül komplex módon teszi vizsgálat tárgyává a testet: az emberi fizikum sajátosságait és változásait, a szerelem biológiáját és a szexualitás rejtélyét, a betegségeket és az élet végességét.
Pennac lenyűgöző többgenerációs regénye nem kendőz el semmit. Egyszerre humoros és szívszorító, könnyed és filozofikus, miközben, mintha mi sem lenne természetesebb, beavat minket az emberi test elhallgatott rejtelmeibe
Francia író. Daniel Pennac (eredeti nevén Pennacchioni) 1944. december 1-jén látta meg a napvilágot Casablancában. Szüleinek négy fiúgyereke született, akik közül ő volt a legfiatalabb. Apját hivatásos katonaként számos helyre vezényelték – Afrikába, Ázsiába, Európába, a franciaországi La Colle-sur-Loup-ba. Daniel Pennac mindenhova követte édesapját. Katasztrofálisan rossz tanulóként kezdte – a témát Chagrin d’École című könyvében is megírta –, mégis megszerette az olvasást, egyrészt édesapjának köszönhetően, másrészt mivel bentlakásos iskolájában az olvasást, mint „felforgató tevékenységet” betiltották. 1969-ben, egyetemi tanulmányait követően, tanári pályára lép. 1973-ban, miután leszerel a katonaságtól, kritikus hangvételű írást jelentet meg a hadsereg „férfias” világáról. Édesapját nem szeretné kínos helyzetbe hozni, így írását Daniel Pennac néven jegyzi. 1979-ben két évet tölt Brazíliában. 1985-ben belekezd egyik legismertebb művébe, a Malaussène-család történetét elmesélő regényfolyamba. Másik sorozata, a Kamo gyerekeknek szól.
1995-ben felhagy a tanítással, ám volt tanítványaival fenntartja a szoros kapcsolatot. Nagy jelentőséget tulajdonít az irodalmi művek felolvasásának, a francia irodalomkedvelők a szerző számos hangoskönyvét az ő tolmácsolásában hallhatják, és saját vagy mások műveit is szívesen olvassa fel színpadon.
2007-ben elnyeri a Renaudot-díjat Chagrin d’école című művéért, amelyben, mint oly gyakran, az egyén pártjára kel az embert ellehetetlenítő intézményekkel szemben. Pennac pályafutása kezdete óta tanulmányozza és bírálja az emberellenes intézményrendszereket. Chagrin d’école című művéért 2007-ben elnyerte a Renaudot-díjat.
Egyik főszereplőjével szólva róla is elmondhatnánk: „Van magának ez a ritka rossz szokása, Malaussène, maga együtt érez!” 2013 márciusában a Bolognai Egyetem a pedagógia terén elért eredményeiért tiszteletbeli doktori címet adományozott neki.
Daniel Pennac: Testnapló
(részlet a könyvből)
12 ÉVES, 11 HÓNAPOS, 18 NAPOS
1936. szeptember 28., HÉTFŐ
Nem félek többé, nem félek többé, nem félek többé, nem félek többé, soha többé nem fogok félni.
12 ÉVES, 11 HÓNAPOS, 19 NAPOS
1936. szeptember 29., HÉTFŐ
Amitől félek:
– Mamától.
– A tükröktől.
– Az osztálytársaimtól. Főleg Fermantintől.
– A rovaroktól. Főleg a hangyáktól.
– A rosszulléttől.
– Hogy összecsinálom magam félelmemben.
Hülyeség listát állítani a félelmeimről, mert mindentől félek. Vagyis állandóan rám tör a félelem. Az ember nem is várná, és két perc múlva megőrjíti. Ez történt velem az erdőben is. Fel voltam-e készülve arra, hogy halálra rémülök két hangyától? Amikor már majdnem tizenhárom éves vagyok! És még a hangyák előtt, amikor a többiek megtámadtak, nem is védekeztem, rögtön a földre vetettem magam. Engedtem, hogy elvegyék az életemet, és fához kötözzenek, mintha meghaltam volna. És halott is voltam, a félelemtől,
igazán halott!
A megoldások listája:
– Félsz a mamától? Tégy úgy, mintha nem is létezne.
– Félsz az iskolatársaidtól? Elegyedj szóba Fermantinnel.
– Félsz a tükröktől? Nézz bele a tükrös szekrény tükrébe.
– Félsz a fájdalomtól? A félelmed okozza a legnagyobb fájdalmat.
– Félsz attól, hogy összecsinálod magad? A félelmed undorítóbb, mint a szar.
Van valami nagyon röhejes abban, hogy felállítom a félelmeim és a rájuk adott válaszaim listáját. Soha nem fogom alkalmazni őket.
12 ÉVES, 11 HÓNAPOS, 24 NAPOS
1936. október 4., VASÁRNAP
Amióta hazaküldtek a táborból, a mama haragja nem csitul. Ma este is kirángatott a kádból, azt sem várta meg, hogy beszappanozzam magam. Arra kényszerített, hogy nézzem meg magam a fürdőszobai tükörben. Még csak meg sem száradhattam. Megragadta a vállamat, és szorosan fogta, mintha el szeretnék menekülni. Úgy szorított, hogy fájdalmat okozott vele. Azt hajtogatta: nézd meg magad, nézd meg magad! Ökölbe szorítottam a kezem, és behunytam a szemem. Anyám kiabált. Nyisd ki a szemed! Nézd meg magad! Nézd meg magad! Fáztam. Jól összeszorítottam az állkapcsomat, hogy ne vacogjon a fogam. Az egész testem remegett. Nem megyünk innen, amíg meg nem nézed magad! Nézd meg magad! De én nem nyitottam ki a szemem. Nem akarod kinyitni a szemed? Nem akarod megnézni magad? Még mindig ugyanaz a komédia? Nagyszerű! Inkább azt szeretnéd, ha én mondanám meg neked, hogy nézel ki? Hogy néz ki az a fiú, akit én látok itt? Szerinted hogy nézel ki? Na, hogy nézel ki? Akarod, hogy elmondjam? Hát sehogy! Nem nézel ki abszolút sehogy! (Szóról szóra leírok mindent, amit a mama mondott.) Majd kiment, és becsapta maga után az ajtót. Amire kinyitottam a szemem, a tükröt már bevonta a pára.
12 ÉVES, 11 HÓNAPOS, 25 NAPOS
1936. október 5., HÉTFŐ
Ha a papa is látta volna a mamát az idegrohama közben, azt súgta volna a fülembe: hé, ide figyelj csak, hogy egy fiú nem néz ki sehogy, hát az nagyon érdekes! Mégis, vajon hogy néz ki igazából egy fiú, aki nem néz ki sehogy? Úgy, mint a Larousse izommodellje? Amikor papa hangsúlyosan ejtett ki egy szót, úgy hangzott, mintha dőlt betűkkel mondaná. Utána elhallgatott, hogy legyen időm megrágni a dolgot. És én a Larousse izommodelljére, vagyis az anatómiai ábrára gondolok, mert sokat tanulmányoztuk az anatómiát, papa és én, ennek az izommodellnek az alapján. Tudom, hogyan épül fel egy férfi. Tudom, hol található a lépütőér, névről ismerem az összes csontot, izmot, ideget.
13 éves, SZÜLETÉSNAP
1936. október 10., SZOMBAT
Mama már megint eljátszotta Dodóval a tiszta zsebkendős trükköt. Persze megvárta az ebédet, amikor már mindenki megérkezett. Dodo behozta az előételeket. Mama megkérte, hogy legyen szíves, tegye le a tányérokat, és kedvesen magához vonta, mintha meg szeretné simogatni. De nem simogatta meg, hanem elővette a zsebkendőt. Bedugta Dodo füle mögé, majd a könyök- és a térdhajlatába. Dodo egészen mereven tartotta magát. Persze a zsebkendő, amit mama felmutatott az egész társaságnak, már nem volt makulátlan
fehér, mint azelőtt. És a körmök tisztasága sem volt kielégítő. Egy ilyen piszkos kisfiú ne akarja adni a házikisasszonyt! Menjen vissza, fiatalember, és vakarja ki magát a koszból! Majd Dodóra mutatva azt mondta Violette-nek: figyeljen oda a körmére, legyen szíves! És véletlenül se hagyják ki köldököt! Tíz percet adok maguknak. Az ilyen gonosz pillanataiban mama mindig a virgonc kislányos hangján beszél.
Amikor kicsi voltam, és Violette mosdatott, úgy tudta leírni, milyen mocskos volt XVI. Lajos udvara, mintha ott született volna. Ó, elhiheted, ott aztán tobzódtak a szagokban! Ezek az emberek úgy parfümözték magukat, ahogyan mi a port söpörjük a szőnyeg alá! Violette nagyon szereti azt a levelet is, amit Napóleon írt Joséphine-nek (amikor az egyiptomi hadjáratból jött hazafelé): „nehogy megmosakodj, mindjárt ott vagyok!” Mindennek az a lényege, kiskomám, hogy nekünk, egyszerű embereknek, nem muszáj rezedaillatúnak lennünk, hogy szeressenek. De ezt nehogy elmondd neki!
A tisztaság kapcsán egyszer, amikor a hátát dörzsöltem az afrikkesztyűvel, papa megkérdezte: belegondoltál valaha is, hova lesz ez a sok emberi piszok? Hogy mit piszkolunk össze, amikor mosakszunk?
