„Én tényleg ezekben a világokban is élek”

Terry Pratchett, Neil Gaiman, Jeff Lindsay, Stephenie Meyer vagy Richelle Mead a fantasy irodalom ismert szerzőit összeköti egy név, egy magyar műfordítóé, Farkas Veronikáé. – Interjú

Farkas Veronika„választott” irányvonala a szakfordítás volt, egy ideig kizárólag ebből élt, az olvasás és a könyvek iránti szeretete hajtotta, hogy mindent lefordítson és elolvasson, ami érdekli. Magyarországon ma jóval több szórakoztató irodalmat adnak ki, mint klasszikus szépirodalmat, a fiatal műfordító értelemszerűen nagyobb esélyekkel indult az előbbi kategóriájában. De ezt nem is bánja túlzottan – derül ki a blogján olvasható posztokból.
 

A fantasy irodalom mintha érted kiáltott volna.

Kamaszkorom óta rajongok Terry Pratchett és Neil Gaiman könyveiért. Pratchettet már nagyjából húsz éves korom körül fordítottam az asztalfióknak nagy lelkesedéssel, de a hivatalos kiadást akkoriban még mások magyarították. Amikor a Korongvilág-sorozat átkerült a Delta Vision kiadóhoz, az írásaimat ismerve a kiadó megkeresett, hogy lenne-e kedvem ezzel dolgozni, persze, azonnal rávetettem magam a lehetőségre.
Ezzel nagyjából egyidőben egy barátnőm beajánlott az Agave kiadóhoz, mint kezdő műfordítót, és ott is elégedettek voltak a próbafordításommal. Akkoriban indult – még csak az amerikai csatornákon – a Dexter című sorozat, amit nagyon szerettem, és amikor meghallottam, hogy a kiadó megvásárolta a könyvek jogát, kikönyörögtem, hogy hadd én, hadd én.

Nyelvi- és műfordítói ismeret terén mennyiben különbözik Meadet, Dextert, Pratchettet vagy Dickens szépirodalmi angolját fordítani?

A szépirodalmi angol – legalábbis, amiket én szeretek: Hardy, Maugham, Austen, Dickens stb. – valamivel egyszerűbbnek tűnik. Szerintem nincs feltétlenül szignifikáns korreláció az irodalmi kánonban való elhelyezkedés és a fordíthatóság nehézségi foka között.

Pratchett a lehető legnehezebb feladat szerintem egy műfordítónak, mert imádja a szójátékokat. Oldalanként van pl. három-négy olyan kis húzása, mint amikor egy isten háta mögötti faluban a vámpírok elleni módszerekről beszélgetnek a főszereplők, majd az egyik megszólal, hogy „ha már a steak-nél tartunk, mit fogunk vacsorázni?” [stake – karó, steak – marhasült]), továbbá a kultúrán belüli utalásokat, mitológiai célzásokat, és emellett nagyon cizelláltan tud írni, jellegzetes, sorok között bujkáló humorral. Noha ő az, aki miatt időnként megfordul a fejemben, hogy talán mégis inkább libát kellene tenyésztenem, mert az stresszmentesebb és jobb az órabére, általában nagyon élvezem.

A Dexter szerzője, Jeff Lindsay is eléggé összetett körmondatokban képes fogalmazni, ami nekem tetszik, és a szereplőinek is megvan külön-külön a maguk beszédstílusa. Ő ráadásul az alliterációkat is nagyon szereti, minek kapcsán kiderült számomra, hogy a magyar nyelvben aránytalanul kevésnek tűnő D-betűs szó van.

Richelle Meadet azért szeretem nagyon, mert rendkívül jól fordíthatóan fogalmaz, gördülékeny, kerüli a szóismétléseket, és elég fordulatosak a történetei ahhoz, hogy ne unjam meg félúton.

A legnehezebb dolgom eddig Stephenie Meyer Burok c. könyvével volt, és azzal pont nem a túlzott irodalmiassága miatt, hanem az ellenkezője: nagyon összecsapott és pongyola volt. Mivel a magyar fordítás egyszerre jelent meg az eredetivel, egy lektorálatlan változatot kaptam, ami tele volt félbehagyott mondatokkal, rossz alany/állítmány egyeztetésekkel stb.

Mi történik, ha közben esetleg az „anya” kiadó még módosít a szövegben a végső szerkesztés során?

Ilyenkor egy olyan változatot kapok, amin az olvasószerkesztő már végigment, tehát húzni belőle vagy hozzátenni csak nagyon indokolt esetben fognak, már csak nyelvtanilag és helyesírásilag javítják. Meyer Burokjához utólag kaptam még egy másfél oldalt, azt gyorsan, az utolsó pillanatban beleraktuk.

A műfordítók között létezik valamilyen hierarchia?

A magam részéről nem műfaj alapján, hanem a fordítás minősége után szoktam bekategorizálni valahova a fordítókat. Pratchett a fantasy-szubkultúrában eléggé ismert és elismert író, az ő sorozata kapcsán többször előfordult, hogy idegenek megkerestek és gratuláltak a fordításaimhoz. De a legjobban annak szoktam örülni, amikor olyanokat olvasok fórumokon, hogy ha én fordítom a valamilyen újonnan megjelenő könyvet, akkor az biztosan jó lesz. Tényleg ez a legnagyobb elismerés, amikor olvasók megjegyzik a nevem.

A most megjelenő Richelle Mead, Vámpírakadémia spinoffja, a Vérvonalak fordítása során éreztél szembeötlő változást, hogy ez egy új sorozat, vagy az írónő nem változtatott a stílusán, így te sem, és ugyanúgy fordítottad, mint az előzményeket?

A Vámpírakadémiát és a Vérvonalakat két nagyon különböző karakterű szereplő narrálja, és ezért a sorozat és az alsorozat nézőpontja, bizonyos mértékben a szóhasználata is eléggé különbözik. Ugyanakkor az írónő természetesen nem tudott teljesen kibújni a bőréből, a mondatszerkesztési jellegzetességei, a humora ugyanolyanok maradtak, úgyhogy fordítóként nincs akkora különbség szerintem a két sorozat között, mint olvasóként.

Szereted azokat a könyveket, amiken dolgozol.

Igen. Majdnem mindegyik könyvet szeretem, amin dolgozom, álmodni is szoktam a szereplőkkel, magamra ismerek egy-egy mondatban, és úgy a fordítás is könnyebb, ha bele tudom élni magam. De persze becsúszik időnként egy-egy olyan könyv is (általában valami tinivámpírdráma), ami egyáltalán nem köt le, rossz esetben bosszankodom is rajta, olyankor biciklizéssel vezetem le a stresszt, majd egy nagy sóhajjal túlesem a következő adagon.

A határidőkkel Pratchettnél szokott problémám lenni a sok utánanéznivaló miatt, nem a nemszeretem könyvekkel, de ott megállapodtam a kiadóval, hogy mondjanak mindig egy hónappal korábbi határidőt a szükségesnél, és így még bőven benne leszek. Ez szerencsére működik is .

Nincs olyan érzésed, hogy te is ezekben a világokban élsz?

Én tényleg ezekben a világokban is élek.
Terry Pratchett az abszolút kedvenc íróm, tőle pár napon belül jelenik meg a Carpe Jugulum a Delta Vision kiadónál.

Richelle Mead könyvei (Vámpírakadémia, stb) talán nem a világirodalom legkiemelkedőbb alkotásai, de nekem a szívem csücskei személyes okok miatt (ő nagyon megnyugtat és elszórakoztat), tőle most jelenik meg a Vérvonalak az Agave kiadó gondozásában. Az Agavénak emellett nemrég fejeztem be a The Taker című könyvet Alma Katsutól, ami egy kosztümös-ezoterikus szerelmi történet, ez is mostanában kerül nyomdába.

A Könyvmolyképző kiadónak pedig most fordítom az Outlander második részét – ez egy komoly történelmi alapokkal rendelkező, marginálisan időutazásos, meglehetősen szórakoztató sorozat, aminek ez a kötete várhatóan jövő év elején jön ki.

Olvastam nem egy véleményt az általad fordított könyvekről, amelyekben külön kiemelik, hogy a kifejezésekkel igyekszel érthetőbbé, színesebbé tenni a műveket. Valójában mennyiben szólhatsz bele a műbe, mint műfordító a fordítással?

Egyrészt ez alapértelmezésben nem így van, mármint én szeretem megtartani a fordító eredeti stílusát, az anglicizmusokat leszámítva, és igyekszem átvenni a ritmusát és a szóhasználatát. Ugyanakkor van, ahol ez nem megoldható. A legmagyarosabb fordításom Terry Pratchett Gördülő kövek c. könyve volt, amit a szerző telerakott bújtatott rockzenei referenciákkal. Mivel egy angol dalszöveg magyar fordítása még annak sem nagyon mond semmit, aki ismeri az eredetit, ezért abba rengeteg csak itthon érthető utalást tettem  – pl. szereplő jellemzésénél olyanokat, hogy „ruhája bőr volt és nem ballon” stb. -, de ez abban a kontextusban elkerülhetetlen volt, és azt is be kell ismernem, hogy nagyon jól szórakoztam közben.

Másrészt viszont szerintem egy fordító tartozik annyi tisztelettel az eredeti mű szerzőjének, hogy nem írja át a könyvét. Ebben az is benne van, hogy a magyar olvasóknak ugyanazt az értelmet, hangulatot és a gördülékenységet illik átadni, ami az eredeti szöveg sajátja volt, tehát például adott kontextusban a spilt milket mondjuk késő bánatnak fordítom, mert az nem a tejről szól, és bár a kiöntött tejet is vissza lehetne fejteni, mint utalást, de ez megakasztaná a szöveg lendületét (az eredeti mű anyanyelvi olvasóinak nem kell visszafejtenie).
Ugyanakkor kerülöm azt, hogy például a homokóra megállítását belekeverjem, mert az egy létező magyar alkotásra való referencia, amit a nem magyar szereplő biztosan nem használ.

A műfordítónak szükséges nyelvőrként eljárnia?

Suk-sükölnie semmiképpen nem illik. Amennyiben a nyelvőrködés mások korlátozását jelenti, szerintem semennyire, de az olvasónak egy műfordító tartozik szerintem annyival, hogy nyelvileg igényes, és magasabb elvárásokkal rendelkező befogadó számára is élvezhető munkát ad ki a kezéből. Engem komoly örömmel tud eltölteni, ha ritkábban használt, de kifejező szavakat is tudok használni egy-egy fordításban, vagy amikor érzem, hogy szépen, döcögésmentesen halad a szöveg.

Mi az, ami legjobban segít számodra a fordításban?

Technikai szempontból az internet. Sokkal könnyebb helyzetben vannak a mai műfordítók, mint a harminc évvel ezelőttiek, mert mi rögtön utána tudunk nézni egy-egy kulturális utalásnak vagy konkrét idézetnek, nem kell ezek miatt a szerzővel leveleznünk vagy könyvtárba járnunk.
Fogalmazás szempontjából pedig az, hogy mindig is rengeteget olvastam és sokat utaztam, aránylag nagy passzív szókincsem és kulturális tájékozottságom van. Továbbá az is sokat segít, hogy számomra a fordítás majdnem ugyanannyira szórakozás, amennyire munka.

Kibelbeck Mara