Caruso ragyogó, ércesen és mégis selymesen zengő hangjában az olasz hangzás szépségeszménye testesült meg. Kilencvenöt éve, 1921. augusztus 2-án halt meg Enrico Caruso, minden idők egyik legnagyobb tenorja.
1873. február 27-én született Nápolyban. A nyomornegyedben nőtt fel, tízévesen kimaradt az iskolából, ezután utcasarkon, kávéházakban énekelt. Hangját tanárai először nem találták ígéretesnek – az egyik egyenesen azt mondta, hogy nincs is neki -, de ő bámulatos kitartással művelte magát.
1895-ben állt először színpadon, az év őszén négy hét alatt öt opera főszerepét énekelte el. A hírnév 1898. november 17-én, Umberto Giordano Fedora című operájának ősbemutatóján vette szárnyaira, a komponista keresetlen egyszerűséggel „Istennek” nevezte. 1899-ben debütált a milánói Scalában, a kezdetben hűvös közönség a darab végén őrjöngve ünnepelte, és maga Toscanini kísérte a függöny elé. Első lemezfelvételét 1902-ben készítette, egymillió példány fogyott belőle, a zenetörténészek azóta sem tudják eldönteni, hogy ő teremtette-e meg a zeneipart vagy fordítva.
Caruso ragyogó, ércesen és mégis selymesen zengő hangjában az olasz hangzás szépségeszménye testesült meg. Legnagyobb sikereit a New York-i Metropolitan operában aratta, 1903 és 1920 között több mint hatszáz előadáson, 36 szerepben lépett fel, a szezonnyitó előadásokon mindig ő énekelt. Páratlan népszerűségére jellemző, hogy amikor a Met társulata Párizsban vendégszerepelt, Caruso fellépéseire csak az vehetett jegyet, aki befizetett egy nélküle zajló előadásra is.
Szülővárosában, Nápolyban 1902 után nem volt hajlandó énekelni, annyira zokon vette, hogy hidegen fogadták egy fellépésén. Caruso híres módon Budapesten is megbukott – bár a körülményeket ismerve mondhatjuk, hogy a közönség vizsgázott le. A jótékonysági előadás ugyanis tízszeres helyárakkal zajlott, így a zeneértő közönség kiszorult az Operaházból, a bejutott sznobok pedig érzéketlenek maradtak a csodálatosan kulturált hang iránt.
Az első sztártenor élvezte a gazdagságot, igyekezett bepótolni, amit fiatalon elmulasztott. Három matracon vetette puhára ágyát, naponta többször fürdött és váltott ruhát, jó borokat, finom ételeket és a legkiválóbb szivarokat fogyasztotta. Ugyanakkor legendás volt nagyvonalúsága is: minden karácsonykor teherautóval küldte az ajándékot a Metropolitan minden egyes tagja számára. Nem volt olyan, akit elutasított volna, ha pénzért fordult hozzá, és amikor felesége megkérdezte tőle, ezek vajon mind szegények-e, azt válaszolta: minden bizonnyal nem, de honnan tudhatnám, ki az és ki nem.
Caruso szerint ahhoz, hogy valaki nagy énekes legyen, a következők szükségesek: széles mellkas, nagy száj, 90 százalék emlékezőtehetség és 10 százalék értelem, kemény munka és egy kis szív. Ő mindezzel rendelkezett, de a hatalmas tempó felőrölte életerejét. Előadásonként olykor másfél kilót fogyott, nem beszélve az idegi megterhelésről, ehhez járult az alkohol és a mértéktelen dohányzás.
1920 szentestéjén énekelt utoljára, aztán már csak arra futotta erejéből, hogy hazatérjen Nápolyba – meghalni. 1921. augusztus 2-án, alig 48 évesen távozott, gyászszertartását a különben csak a királyi család tagjainak fenntartott bazilikában rendezték. Árnyékában fejlődött világhírű tenorrá Beniamino Gigli, aki utóda lett a Met színpadán, Mario Lanzát akkor emelte a szárnyára a világhír, amikor őt játszotta – és énekelte – A nagy Caruso című filmben. José Carreras hatévesen látta ezt a filmet és ekkor ébredt fel benne a vágy, hogy ő is énekes legyen…
