90 éve született Lázár Ervin, akinek történetei nemcsak gyerekekhez, hanem a bennünk élő kíváncsi, kételkedő felnőtthöz is szólnak.
Lázár Ervin 1936. május 5-én született Budapesten, ám igazi otthonának a Tolna megyei Alsórácegrespusztát tekintette, ahol családja 1938 és 1951 között élt. Édesapja, Lázár István uradalmi intézőként dolgozott, édesanyja Pentz Etelka volt. Gyermekéveit ezen a vidéken töltötte, iskolába is a környező falvakba járt. 1950 októberétől a szekszárdi Garay János Gimnázium tanulója lett, ahol 1954-ben érettségizett. Ugyanebben az évben kezdte meg tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán, újságíró szakon.
A pusztától a képzelet határáig
1959. február 1-jétől az Esti Pécsi Napló újságírójaként dolgozott, majd 1961-ben magyar szakos tanári diplomát szerzett. 1959 és 1963 között a lap munkatársa maradt, ezt követően 1964 elejétől 1965 márciusáig a Dunántúli Napló és a Jelenkor szerkesztőségében tevékenykedett. Újságíróként elsősorban a riport műfajában alkotott maradandót. 1965-től 1971 tavaszáig az Élet és Irodalom tördelőszerkesztője volt, majd hosszú időn át szabadfoglalkozású íróként dolgozott egészen 1989-ig. Ezt követően többek között az Új Idők szerkesztőbizottságának tagja, a Magyar Fórum alapítója és munkatársa lett, majd különböző lapoknál – így a Magyar Naplónál, a Pesti Hírlapnál és a Magyar Nemzetnél – töltött be szerkesztői szerepet. 1992-től a Hitel olvasószerkesztőjeként dolgozott. 1959 és 1994 között tagja volt a Magyar Újságírók Országos Szövetségének, ahol az 1990-es évek elején az etikai bizottság munkájában is részt vett. A Magyar Írószövetséghez 1969-ben csatlakozott, később választmányi tagként is tevékenykedett, 1994-től pedig a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett.
Írói világát alapvetően meghatározták gyermekkori élményei, amelyekhez tudatosan és következetesen tért vissza. Stílusa erősen vizuális, szinte filmszerű; párbeszédei tömörek, olykor balladisztikusak. Nyelvezete játékos és egyedi, amelyet finom irónia és többértelműség gazdagít. Műveinek középpontjában mindvégig erkölcsi kérdések állnak. Első novelláját 1958-ban közölte a Jelenkor. 1964-ben jelent meg első meseregénye, a A kisfiú meg az oroszlánok, amelyet Réber László rajzai tettek még emlékezetesebbé. Ezt követte 1966-ban a Csonkacsütörtök című novelláskötet, majd az Egy lapát szén Nellikének (1969) és a Buddha szomorú (1973).
Műfajilag elsősorban az elbeszélés és a mese állt hozzá közel, egyetlen regénye, a groteszk hangvételű A fehér tigris 1971-ben jelent meg. Meséi – például a A Hétfejű Tündér – egészen új hangot hoztak a magyar irodalomba, és hamar rendkívüli népszerűségre tettek szert. A kötet több kiadást ért meg, és számos színpadi feldolgozása is született; ezek közül kiemelkedik Kőváry Katalin rendezése 1976-ban. A Berzsián és Dideki című meseregényéért 1982-ben Andersen-diplomával tüntették ki. A Négyszögletű Kerek Erdő 1985-ben az Év Könyve lett, később pedig a Bab Berci kalandjai (1989) és a Csillagmajor (1996) is hasonló elismerésben részesült.
A Magyar Rádió is díjazta munkásságát: az Ó, be szép az élet, s minden más madár című hangjátékáért 1986-ban első díjat kapott. Hangjátékai A Franka Cirkusz címmel jelentek meg kötetben 1990-ben; ezek közül A hang című művet Rózsa Pál zenéjével Sándor János vitte színpadra. A legkisebb boszorkány című művéért 1991-ben újabb díjjal ismerték el. Az Év Gyermekkönyve címet három alkalommal is elnyerte: a Bab Berci kalandjai, a Lovak, kutyák, madarak és A manógyár is díjazott lett.
A bábszínház világa is közel állt hozzá: az 1990-es évek elején az Állami Bábszínház dramaturgjaként dolgozott, és több műve – köztük A legkisebb boszorkány és az Árgyélus királyfi – színpadi formában is nagy sikert aratott.
Elbeszélései több válogatásban is megjelentek, ezek közül a Hét szeretőm (1994) kínálja a legátfogóbb képet. A Csillagmajor (1996) új írásaiban ismét a szülőföld hangulatát idézte meg, míg a Kisangyal (1997) korábbi és addig kiadatlan novelláit gyűjtötte egybe.
