„Hosszú életem reggelén boldognak és erősnek láttam népemet, s mielőtt estém elérkezett volna, holtan kellett látnom az utolsó mohikánt.” 225 éve született James Fenimore Cooper amerikai író, gyermekkorunk egyik biztos pontnak tűnő olvasmánya, a Nagy indiánkönyv szerzője.
„A franciák és a Nagy-tó túlsó oldalán lakó rézbőrűek Hosszú Puska néven emlegetnek. A mohikánok Sólyomszemnek hívnak, de ifjúkoromban Vadölőnek neveztek. A katonák és angol telepesek a Nyomkereső névvel tiszteltek meg, mert jó néhányszor meggyőződtek róla, hogy mindig megkeresem az ellenség nyomát.” (James Fenimore Cooper: Nyomkereső)
Irodalmi korok és divatok jönnek és mennek, sikeres írók olvashatatlanná válhatnak, elfeledett szerzők a süllyesztőből előkerülhetnek. James Fenimore Cooper soha el nem avuló, minden fiatal és felnőtt számára letehetetlen olvasmányokat hagyott hátra. Történetei újabb s újabb generációkat bűvöl el kalandosságával, hiteles természetével, a szabadság tiszteletével és az élet romantikájával.
1789. szeptember 15-én született James Fenimore Cooper a New Jersey állambeli Burlington városkában, igen jó nevű és előkelő családban a 13 gyermek közül utolsó előttiként látta meg a napvilágot. Apja, William Cooper a New York állambeli új települések egyik legsikeresebb alapítója, George Washington és John Adams elnöksége alatt pedig kongresszusi képviselő volt. Anyja, Elizabeth Fenimore, akinek nevét az író kegyeletből vette fel keresztnévként.
Gyermekkorát az apja által alapított és róla elnevezett Cooperstown-ban töltötte, ahol különféle házitanítók nevelték a gyerekeket. Az ifjú James igen fogékonynak mutatkozott a nyelvek, az irodalom és a történelem iránt, s 1803-ban a Yale Egyetemre íratták be. Egyetemi éveiről csak annyit tudunk, hogy kiváló latinista volt, s hogy csínytevései miatt (egyszer például lőport robbantott a diákszobában) végül harmadéves korában kicsapták. Szülei ekkor a haditengerészethez küldték, ahonnan 1811-ben szerelt le.
A Nagy indiánkönyv
„Ha az ember mindent elhinne, amit más emberek mondanak saját dicséretükre, túlságosan jó véleménye lenne róluk, és túlságosan rossz önmagáról.”
Nem sokkal később feleségül vette Susan De Lancyt, akitől egy fia és négy leánya született. Az ifjú házasok Cooperstown-ban telepedtek le, ahol az író gazdálkodással foglalkozott, s egy bálnavadász-hajó társtulajdonosa is volt. Szabad óráit olvasással töltötte, s írással is próbálkozott. Felesége, aki jó szemmel nézte férje hobbiját, egy érzelmes angol társasági regény elolvasása után úgy vélte, hogy ilyet minden bizonnyal a férje is tud alkotni, s biztatására született Cooper első regénye, az Elővigyázatosság.
A halvány Jane Austen-utánzat nem igazán aratott sikert, annál inkább feltűnést keltett egy évvel később A kém című, az amerikai függetlenségi háborúról szóló romantikus regénye.
Vadölő, Sólyomszem, Bőrharisnya – ki ne hallotta volna ezeket a neveket, aki az indiánregényeket szereti? Natty Bumppót nevezik így indián barátai. Cooper 1823-ban kezdte el írni mindmáig legismertebb és legkedveltebb műveit, indiánregény ciklusát, melynek öt darabját (Bőrharisnya, Az utolsó mohikán, A préri, Nyomkereső, Vadölő) a Nagy indiánkönyv néven ismerjük. A ciklus központi alakja Natty Bumppo, a szabad vadász, a civilizációból a vadonba menekülő ember, a tiszta és becsületes romantikus hős. Érdekes megemlíteni, hogy Cooper élettörténetének öt korszakát öleli fel az öt regény, ám a sorozat darabjai nem az elbeszélés időrendjében íródtak, így például az utolsóként megjelent kötet, az 1841-es Vadölő mutatja be Natty ifjúkorát és a negyedik, a Bőrharisnya című kötet jelent meg elsőnek. A regény egyik hősében, Marmaduke Temple bíróban Cooper a saját édesapját rajzolja meg, akinek élete sok rokon vonást mutat a regényalak történetével. A Bőrharisnya cselekménye 1793-94-ben játszódik le, a modern Amerika kialakulásának első idejében. Natty Bumppo és indián barátja, Csingacsguk a múltba révedező öreg szemével nézi a körülöttük kavargó eseményeket és a sok változást, melybe nehezen tud belenyugodni
Ezek a regények (illetve rövidített változataik) nem véletlenül váltak az ifjabb olvasónemzedék kedvenceivé: igazi romantikus alkotások, sok-sok izgalmas fordulattal, ármánnyal, cselszövéssel, tiszta és kevésbé tiszta érzelmekkel, hangulatos tájleírással, az egzotikus indián életforma bemutatásával, a jó indiánok és a gonosz fehér hódítók harcainak ábrázolásával.
„A Vörös Kalózról szóló legendák az ő fülükbe is eljutottak. Ezek úgy ábrázolták őt, mint egy vakmerő kalandort, aki a kegyetlenség és jóság keveréke; gátlástalanul fittyet hány minden törvénynek, de néha nemes lelkű és emberséges; a gazdagokat kifosztja, de szánja a szegényeket…” (James Fenimore Cooper: A Vörös Kalóz)
1822 és 1826 között Cooper New Yorkban élt, s ekkoriban az indiántörténetek mellett új témát hozott az irodalomba az élményeiből táplálkozó tengerésztörténetekkel, amelyek idővel ugyanolyan népszerűek lettek, mint a Bőrharisnya-sorozat. A révkalauz, A vörös kalóz, A vízi boszorkány, A tenger oroszlánjai csakúgy, mint az indiánregények romantikus művek. A 18. század derekán egy rettenthetetlenül bátor és pompás tengerész hírében álló kalóz tartja rettegésben az amerikai partvidéket. A Vörös Kalóz még a kisebb angol hadihajókat sem fél megtámadni – afféle tengeri Robin Hood, aki könyörtelen a hatalmasokkal, és kifosztja a gazdagokat, de bőkezű a szegényekkel, és lovagias – a nőkkel. Az ifjúság számára átdolgozott regény teli van romantikus kellékekkel: vad viharokkal, tengeri csatákkal, árulással, elveszett és megtalált gyermekekkel.
Cooper nem maradt a regényességnél: 1839-ben Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének története címmel megjelent könyve komoly kutatáson alapuló, tudományos igényű mű.
1826-tól 1833-ig Cooper Franciaországban élt, az Egyesült Államok konzulja volt Lyonban. Hosszas európai tartózkodása alatt, ugyan írt regényeket is, de elsősorban politikai véleményének adott hangot írásaiban, erőteljesen támadva az európai önkényuralmi rendszerek zsarnokságát és romlottságát. Hazatérése után előbb New Yorkban, majd ismét Cooperstown-ban élt, s bár nem szűkölködött, rákényszerült, hogy folyamatosan írjon. Politikai publicisztikája, vitairatai, szatírái és kései regényei, melyekben korának visszásságait, a gazdagok úrhatnámságát, a féktelen pénzhajhászást erőteljes kritikával illette, nem voltak túl népszerűek, s anyagilag is kevésbé voltak sikeresek, mint romantikus regényei.
A népszerű író egy nappal 62. születésnapja előtt, 1851. szeptember 14-én halt meg cooperstowni otthonában, s neje, Susan csak négy hónappal élte túl.
Cooper könyveit Magyarországon már 1847-ben kiadták, első fordítójuk Vachott Sándorné volt. Később olyan jeles fordítók ültették át a műveket magyarra, mint Mikes Lajos, Szinnai Tivadar, Honti Rezső és Réz Ádám.
