„Ha valami elképzelhetetlenül valószínűtlen ok folytán a sziklára mégis felfigyelt volna egy bolygóvédő rendszer, csak azt találta volna, hogy a szikla szilikátokból és némi ércből áll.” Részletet közlünk az Agave Könyvek ajánlásával John Scalzi Szellemhadtest című regényéből, mely méltó folytatása a Vének háborújának.
Az emberiséget soha nem látott veszély fenyegeti, űrbéli gyarmatai ellen három intelligens faj szövetkezik. Három faj és egyetlen ember. Az emberiség egyetlen reménye az, hogy az áruló tudós a dezertálása során hátrahagyta az elméjéről készült biztonsági másolatot. De senki nem tudja, hogyan lehetne azt felhasználni. A Gyarmati Véderő Szellemhadteste soha nem az erkölcsi aggályairól volt híres, így megpróbálja egy klónkatonájába ültetni a lemásolt lelket… elvégre a háborút nekik kell megakadályozni, és ezért a célért mindenre hajlandóak.
Scalzi ott folytatja a sodró lendületű katonai sci-fit, ahol a Vének háborúja véget ért, még lebilincselőbb történettel és emelve a téteket. Megfiatalított vének és gyorsan öregedő fiatalok vívják a különleges háborút, ami pontosan olyan, mint az összes háború a történelemben: végtelenül mocskos. Az egyetlen menedék, ha valaki megtalálja magában az erkölcsi iránytűt, ahogyan az Scalzi kalandos sorsú főhősének is sikerült. De elég lesz-e most is ennyi, ebben a mindent elsöprő háborúban?
John Scalzi az ezredforduló után feltűnt sci-fi írók nemzedékének termékeny és invenciózus tagja. Több stílusban és médiában kipróbálta magát: ír filmrecenziókat, ismeretterjesztő könyveket és esszéket. Dolgozott kreatív tanácsadóként a Csillagkapu Univerzum tévésorozatban; népszerű blogja, a Whatever pedig az egyik legrégibb a maga nemében. A Vének háborúja az első műve, mára kultkönyvvé vált, és további három része jelent még meg. Scalzi szakmai elismerését jelzi, hogy 2010-ben megválasztották az Amerikai Science-Fiction és Fantasy Írószövetség elnökévé.
Jelenleg az ohiói Bradfordban él feleségével és lányával.
John Scalzi: Szellemhadtest
I. RÉSZ
EGY
Senki sem figyelt föl a sziklára.
Nem véletlenül. A szikla egy volt abból a sok millió jellegtelen kő- és jégdarabból, amivé egy parabolapályán érkező üstökös hullott szét réges-régen, és ugyanúgy is festett, mint bármely más törmelékdarab. Nem volt sem túl kicsi, sem túl nagy, és semmi jellegzetességet nem mutatott, amely alapján megkülönböztethette volna bárki is a többi sziklától. Ha valami elképzelhetetlenül valószínűtlen ok folytán a sziklára mégis felfigyelt volna egy bolygóvédő rendszer, csak azt találta volna, hogy a szikla szilikátokból és némi ércből áll.
Ez persze csak akadémikus kérdés annak a bolygónak a szempontjából, amelyik éppen keresztezte a sziklának és sok ezer társának a röppályáját, mivel nem rendelkezett semmiféle planetáris védőrendszerrel. Ezzel szemben volt gravitációs kútja, amelybe a szikla számos sorstársával együtt belehullott, majd meteorzáporrá váltak, mint annyi jég- és kődarab tette, valahányszor a bolygó keresztezte a valaha volt üstökös nap körüli pályáját. Nem állt semmilyen intelligens lény ennek a hideg és barátságtalan bolygónak a felszínén, de ha állt is volna, csupán csodás csíkokat és fényvillanásokat láthatott volna az ég felé nézve, ahogy az égi törmelék elégett a légkörben.
Az újonnan érkező meteorok nagy része már a légkörben elpárolgott, amikor anyaguk a lángoló zuhanás során átváltozott nagy és hideg darabokból mikroszkopikus részecskék izzó felhőjévé. Ezek a részecskék meghatározatlan ideig lebegtek még a légkörben, majd víz csapódott ki rajtuk, és lehúzta őket a földre eső vagy – számításba véve a bolygó természetét – inkább hó formájában.
Ennek a bizonyos sziklának azonban tömege volt. Apró darabok törtek le róla, ahogy a légkör belefeszült a szikla hajszálrepedéseibe, a száguldás a bolygó sűrűsödő gázburkán keresztül megtalálta és kiaknázta a szikla szerkezeti gyöngeségeit. Szilánkok pattantak le és villantak hatalmasat, miközben az ég fölfalta őket. De még így is elegendő tömege maradt ahhoz, hogy tűzgolyóként csapódjon bele a sziklás felszínbe, melyről a vad szelek elhordták már a havat és a jeget.
A becsapódás elpárologtatta a sziklát és a síkság egy részét, közepes krátert hagyva maga után. A becsapódás megrengette a széltében és hosszában is meglehetősen kiterjedt sziklás síkságot, akár a harangot, igaz, a frekvencia oktávokkal alatta volt annak, amit a legtöbb ismert és értelmes életforma még észlelni képes.
A föld megremegett.
És messze, mélyen a bolygófelszín alatt valaki fölfigyelt a sziklára.
– Rengés – mondta Sharan. Nem nézet föl a képernyőjéről.
Pár másodperccel később újabb rezgés érkezett.
– Rengés – mondta megint Sharan.
Cainen átnézett asszisztensnője kijelzőjére.
– Minden alkalommal ezt fogod tenni? – kérdezte.
– Folyamatosan tájékoztatni szeretnélek az eseményekről – mondta Sharan.
– Értékelem a lelkesedésed – felelte Cainen -, de tényleg nem kell minden egyes alkalmat bejelenteni. Tudós vagyok. Tudom, hogy ha megmozdul a talaj, akkor rengést észlelünk. Az első megjegyzésed hasznos volt. Az ötödik-hatodik már kicsit egyhangú lesz.
Még egy rázkódás.
– Rengés – mondta Sharan. – A hetes számú. Egyébként is, nem vagy lemeztektonika-szakértő. Ez sajnos kívül esik amúgy elképesztően széles képzettségi körödön. – Sharan rezzenetlen arckifejezése ellenére nem volt nehéz észrevenni szarkazmusát.
Ha Cainen nem feküdt volna le az asszisztensével, talán bosszankodott volna. Így azonban megengedte magának, hogy toleráns legyen, és élvezze a szóváltást.
– Nem rémlik, hogy te viszont profi lemeztektonikus lennél.
– Csak egy hobbi.
Cainen már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor a padló hirtelen és erőteljesen nekivágódott. Cainennek beletelt pár pillanatába, mire rájött, hogy nem a padló csapódott föl, hanem őt lökték a padlóra. Összevissza csúszkált a burkolaton, a munkaasztaláról származó tárgyakkal együtt. Széke egy jó karnyújtásnyira tőle, az oldalára borulva billegett a felfordulásban.
Sharanra nézett, aki már nem a képernyőjét figyelte, mert az darabokra törve hevert a padlón, nem messze onnan, ahová maga Sharan is zuhant.
– Rengés? – tippelt Sharan némikép reménykedve, aztán felsikoltott, ahogy a labor újfent heves rázkódásba kezdett körülöttük. Világító és akusztikus panelek hullottak a plafonról, Cainen és Sharan is azon igyekezett, hogy fedél alá másszon. Asztaluk alól nézték, ahogy a világ összeomlik körülöttük.
A rázkódásnak lassan vége lett. Cainen körülnézett a pislákoló fényben: a labor berendezése a padlón hevert összetörve, a teljes plafon és a fal nagy része is leszakadt. A terem általában zsúfolva volt Cainen munkatársaival, de ezen a késői órán csak Sharan maradt bent, hogy közösen befejezzenek egy szekventálást. A többiek már a bázis szállásán voltak, és valószínűleg az igazak álmát aludták. Nos, mostanra alighanem fölébredtek ők is.
Ekkor vijjogó hang törte meg a csendet, a laborba vezető csarnokból jött.
– Hallod ezt? – kérdezte Sharan.
Cainen egyetértőleg biccentett.
– Sziréna, elrendelik a harckészültséget.
– Megtámadtak volna bennünket? Azt hittem, pajzs védi a bázist.
– Védi is – felelte Cainen. – Vagy hát védte. Védenie kéne, mindenesetre.
– Na, szép kis munka, mondhatom – elégedetlenkedett Sharan.
– Semmi sem tökéletes, Sharan. – Cainen hangja ingerült volt.
– Bocs – felelte Sharan, mert nem akart újabb vitát. Cainen felnyögött, majd kikászálódott munkapadja alól, és átvágva a laboron a felborult tárolószekrényhez ment.
– Gyere és segíts egy kicsit – szólt Sharannak. Megfogták a szekrényt, és addig görgették egyik oldalról a másikra, amíg Cainen ki tudta feszíteni az ajtaját. Egy kis lövedékvető volt benne, a hozzá tartozó tárral.
– Ez meg honnan van? – kérdezte Sharan.
– Ez egy katonai bázis, Sharan – válaszolta Cainen. – Fegyvereik vannak. Nekem is van, egy itt, egy a szálláson. Gondoltam, hasznos lehet, ha valami történik.
– Mi nem vagyunk katonák – ellenkezett Sharan.
– Ami biztosan érdekelni fogja azokat, aki éppen a bázist ostromolják – felelte Cainen, és Sharannak nyújtotta a fegyvert. – Tessék.
– Ne add nekem – mondta Sharan. – Soha nem használtam fegyvert. Maradjon csak nálad.
– Biztos vagy benne?
– Biztos. Még a végén lábon lőném magam.
– Rendben – zárta le a vitát Cainen. Betolta a tárat a fegyverbe, aztán a köpenyzsebébe süllyesztette. – Át kell jutnunk a szállásra. A mieink ott vannak. Ha valami történik, együtt kell lennünk. – Sharan némán bólintott. Tekintetéből eltűnt az incselkedő fény, riadtnak és összetörtnek látszott. Cainen gyorsan magához szorította.
– Gyerünk, Sharan – mondta. – Minden rendben lesz. Csak próbáljunk meg átjutni a szállásra.
A páros elindult, hogy átküzdje magát a csarnok romjain, amikor hirtelen meghallották, hogy nyílik a szintre vezető lépcsőház ajtaja. Cainen a poron és a félhomályon keresztül csak annyit látott, hogy két megtermett alak közeledik feléjük. Hátrálni kezdett a labor felé, miközben Sharan, aki a főnökénél jóval gyorsabban jutott hasonló következtetésre, már el is érte a labor ajtaját. Az egyetlen alternatív útvonal, amely kivezetett a szintről, a lift volt, ahhoz viszont át kellett volna menni a lépcsőházon. Csapdába estek. Cainen megtapogatta a kabátzsebét. Neki sem volt sokkal több rutinja a fegyverekkel, mint Sharannak, és egyáltalában nem volt biztos abban, hogy egy célpontot is el tudna találni ebből a távolságból, nemhogy kettőt, akik viszont jó eséllyel képzett katonák.
– Cainen adminisztrátor! – szólalt meg az egyik alak.
– Igen? – felelte reflexből Cainen, aki akarata ellenére, és rögtön megbánva tettét, elárulta magát.
– Cainen adminisztrátor! – ismételte meg az árny.- Azért jöttünk, hogy magunkkal vigyük. Itt nincs biztonságban. – Az alak előrelépett egy fénypászmába, és felismerhetővé vált. Aten Randt, a bázis egyik parancsnoka volt az. A ráhulló fényben Cainen végre felismerte a páncél klándíszeit és a parancsnok rangjelzését. Aten Randt eneshai volt, és Cainen egy kissé szégyenkezve ismerte be magának, hogy a bázison töltött idő ellenére sem tudja őket megkülönböztetni egymástól.
– Kik támadtak meg bennünket? – kérdezte. – Egyáltalán, hogyan jutottak a bázis nyomára?
– Nem tudjuk biztosan, hogy kik ostromolják a bázist, és hogy miért – felelte Aten Randt.
A szájszervéből hallatszó percegést egy nyakában lógó kis szerkezet fordította érthető beszédre. Aten Randt értette Cainen szavait tolmácsgép nélkül is, de a beszélgetéshez már szüksége volt az eszközre.
– A bombák a légkörön kívülről jöttek, és csak most tudtuk célba venni a leszállóegységüket. – Aten Randt Cainen felé indult, akinek nehezére esett nem hátrálni. Az eneshaiak között töltött idő és a meglehetősen gyümölcsöző munkakapcsolat ellenére még mindig elfogta az idegesség a megtermett, rovarszerű lények társaságában. – Cainen adminisztrátor, önt nem találhatják meg itt. El kell távolítanunk innen, mielőtt lerohanják a bázist.
– Rendben – felelte Cainen, és intett Sharannak, hogy csatlakozzon hozzájuk.
– Őt nem – lépett közbe Aten Rand -, csak magát.
Cainen megállt.
– Ő az asszisztensem. Szükségem van rá.
A bázis belerázkódott az újabb becsapódásba. Cainen a falnak vágódott és a földre zuhant. Esés közben még látta, hogy sem Aten Randtot, sem a másik eneshai katonát nem zavarják a rengések.
– Nem ez a megfelelő időpont, hogy vitát nyissunk a kérdésről, adminisztrátor. – A fordítógép érzelemmentes hanghordozása szándék nélkül is kaján színezetet adott a megjegyzésnek.
Cainen vitatkozott volna, de Sharan gyengéden megfogta a karját.
– Cainen, igaza van. El kell tűnnöd innen. Hogy bármelyikünk itt van, már az is elég nagy baj, de ha téged itt találnak, az katasztrófa lenne.
– Nem megyek el nélküled.
– Cainen! – Sharan a rezzenéstelenül álldogáló Aten Randtra mutatott. – Ő a bázis egyik legmagasabb rangú katonája. Megtámadtak bennünket. Nem véletlenül küldenek ide olyasvalakit, mint ő. Egyébként sincs idő vitatkozni. Úgyhogy indulj. Visszatalálok a szállásra magam is. Elég időt töltöttünk itt, ismerem a járást.
Cainen egy hosszú percig Sharanra bámult, aztán az Aten Randt mögött álló eneshai katonára bökött.
– Maga! Kísérje vissza a hölgyet a szálláskörletbe.
– Szükségem van rá, adminisztrátor – vetette közbe Aten Randt.
– Maga egyedül is elbír velem – felelte Cainen. – És ha ő nem kíséri el az asszisztensemet, akkor elkísérem én.
Aten Randt eltakarta a fordítógépet, és magához intette a katonáját. Közel hajoltak egymáshoz, halkan kattogtak és ciripeltek egymásnak, nem mintha számított volna, mert Cainen nem értette az eneshai nyelvet. Aztán a katona Sharan mellé állt.
– El fogja vinni a hölgyet a szálláskörletébe – mondta Aten Randt. – De nincs több vita az ön részéről. Már így is túl sok időt vesztegettünk el. Jöjjön velem, adminisztrátor. – A parancsnok megragadta Cainen karját, és a lépcsőház ajtaja felé húzta. Cainen hátralesve még látta, ahogy Sharan riadtan néz föl a tagbaszakadt eneshai katonára. Az asszisztensére és szeretőjére vetett utolsó pillantást Aten Randt szakította meg azzal, hogy keresztültuszkolta Cainent az ajtón.
– Ez fáj! – méltatlankodott Cainen.
– Csendet – válaszolta Aten Randt, és a lépcsők felé tolta az adminisztrátort. Elindultak felfelé. Az eneshai meglepően rövid és finom hátsó lábai tartották a lépést Cainennel, ahogy felfelé lépkedtek. – Túl sokáig tartott megtalálni magukat, és túl sokáig tartott elindulni. Miért nem tartózkodtak a szálláskörletükben?
– Éppen egy kísérlet végén dolgoztunk. Nem mintha sok mást lehetne errefelé csinálni. Most hová megyünk?
– Fel – válaszolta Aten Randt. – Van egy föld alatti szervizvasút, arra kell följutnunk.
Cainen megállt egy pillanatra, hogy visszanézzen Aten Randtra, aki bár több fokkal lejjebb állt, de még így is ugyanolyan magas volt, mint ő.
– Az a hidropónika-telepre visz. – Ha Cainen, Sharan és a csapat többi tagja néhanapján lombos fák közé vágyott, ellátogattak a bázis órási, föld alatti hidropónika-telepeire. A bolygófelszín nem volt túl csábító, hacsak valaki nem tekintette élvezetnek a kihűlést. A hidropónika-telepek jelentették számukra a szabad természetet.
– A hidropónika-telepek egy természetes barlangban vannak – magyarázta Aten Randt, újra mozgásra noszogatva Cainent. – A mögött egy föld alatti folyó található. Az egy föld alatti tóba ömlik. Abban van egy kisméretű lakómodul, oda kell rejtőznie.
– Erről eddig nem mesélt nekem.
– Eddig nem tűnt szükségesnek.
– Úsznom is kell majd?
– Van ott egy apró merülőegység – magyarázott tovább Aten Randt. – Nagyon szűk lesz, még magának is. De már beprogramoztuk a lakómodul pontos helyét.
– És mennyi időt kell ott töltenem?
– Reméljük, hogy semennyit. Mert a másik lehetőség az, hogy nagyon-nagyon sokat. Még két emelet, adminisztrátor.
A páros megállt a két emelettel feljebb lévő ajtónál. Cainen levegő után kapkodott, Aten Randt szájszervével a kommunikátorába percegett. A szintekkel feljebb dúló csata zaja átszűrődött a sziklán és a betonfalakon.
– Elérték a bázist, de még a felszínen tudtuk tartani őket – mondta Aten Randt, leeresztve a kommunikátorát. – Nem értek le erre a szintre. Van esélyünk arra, hogy elérje a biztonságos zónát. Maradjon szorosan mögöttem, adminisztrátor. Ne maradjon le! Érthető?
– Megértettem, igen – felelte Cainen türelmetlenül.
– Akkor gyerünk! – adta ki a parancsot Aten Randt. A hátára vetette szerfelett meggyőző fegyverét, kinyitotta az ajtót, és kicsörtetett a csarnokba. Ahogy Aten Randt megindult, Cainen észrevette, hogy az eneshai hátsó lábai megnyúltak, ahogy egy újabb lábszelvény hajtogatta ki magát a páncélból. Igazi „futó-mű” volt ez, amely harci körülmények között elképesztő sebességet és fordulékonyságot kölcsönzött az eneshaiaknak, eszébe juttatva Cainennek számos gyermekkori szorongását és rémálmát. Elhesegette rossz érzéseit, és futni kezdett, hogy tartani tudja a lépést az eneshaival. Többször is megbotlott a folyosót borító törmelékben, ahogy a szint túlfelén található apró vasúti megálló felé haladtak.
Cainen lihegve érte utol Aten Randtot, aki már a kis mozdony kezelőszerveit tanulmányozta. A motorkocsi fülkéje nyitva állt, a vagonokat az eneshai már lecsatolta.
– Mondtam, hogy maradjon a nyomomban.
– Az egyikünk már öreg, és nem tudja megduplázni a lábhosszát – vágott vissza Cainen, majd a mozdonyra bökött. – Szálljak be?
– Gyalogolnunk kellene – felelte Aten Randt, és Cainen lábai már a gondolattól is görcsölni kezdtek. – De tartok tőle, hogy képtelen lenne tartani a tempót, az időnk pedig vészesen fogy. Úgyhogy megkockáztatjuk a vonatozást. Szálljon be.
Cainen hálásan mászott föl a fülkébe, elég tágas volt, láthatóan két eneshaira tervezték. Aten Randt teljes sebességre kapcsolta a gépet – amely kétszer sebesebb volt, mint egy vágtázó eneshai, ami kellemetlenül gyorsnak tűnt a szűk járatban -, majd megfordult, és fegyverét előhúzva célpontokat keresett a maguk mögött hagyott alagútban.
– Mi történik, ha a bázist elfoglalják? – kérdezte Cainen.
– Biztonságban lesz a lakómodulban.
– Rendben, de ha a bázis elesik, ki fog értem jönni? Nem maradhatok a modulban örökké, azt sem fogom tudni, hogy jöjjek ki belőle. Akármilyen jól felkészített is a moduljuk, előbb-utóbb ki fogok fogyni a készletekből, kezdve, mondjuk, a levegővel.
– A modul képes kinyerni a vízben oldott oxigént, úgyhogy megfulladni nem fog.
– Csodás. De még mindig ott van az éhezés.
– A tónak van egy kijárata… – kezdett bele Aten Randt a magyarázatba, amikor a mozdony egy hirtelen rándulás után kisiklott. A beomló alagút moraja minden mást zajt elnyomott, Cainen és Aten Randt kirepült a mozdonyfülkéből, bele a hirtelen beálló, porral teli sötétségbe.
Cainent az eneshai rázogatta eszméletre.
– Ébredjen fel, adminisztrátor!
– Nem látok semmit – motyogta Cainen. Aten Randt válaszképpen felkapcsolta a fegyverlámpáját. – Köszönöm.
– Jól van? – kérdezte Aten Randt.
– Remekül. Ha lehet ilyet egyáltalán kérni, a nap hátralévő részében nem óhajtok a földre zuhanni. – Aten Randt helyeslően percegett, és fénypászmájával a beomlott sziklákat kezdte tanulmányozni. Cainen feltápászkodott, többször is megcsúszva a törmeléken.
Aten Randt visszafordította a fénypászmát Cainenre.
– Maradjon ott, adminisztrátor. Biztonságosabb. – A csóva végigsöpört a síneken. – Még folyhat bennük áram. – A lámpafény újra a csapdájukká váló barlangfal felé fordult. Véletlenül-e, vagy szándékosan, a bombázás úgy szakította darabokra a vasútvonalat, hogy teljesen bezárta Cainent és Aten Randtot, a törmelékfalban sehol nem találtak kivezető nyílást. Cainennek eszébe jutott, hogy a fulladás itt is elég hamar valós veszéllyé válhat. Aten Randt közben folytatta újdonsült határaik vizsgálatát, és a kommunikátorával is próbálkozott, ami viszont nem működött. Cainen letelepedett egy sziklára, és igyekezett aprókat lélegezni.
Valamivel később Aten Randt is csatlakozott hozzá, és a pihenés idejére hagyta a sötétet rájuk telepedni. Hirtelen aztán visszakapcsolta a fényt, és megvilágította a bázis felé eső törmelékfalat.
– Mi az? – kérdezte Cainen.
– Csendet! – parancsolta Aten Randt, és közelebb húzódott a falhoz, mintha hallgatózna. Néhány pillanattal később már Cainen is hallotta a zajt, amely akár beszéd is lehetett, de semmiképpen sem helyi vagy baráti lényeké. Nem sokkal később megérkeztek a robbantások hangjai. Akárkik is voltak a törmelékfal túloldalán, át akartak jönni.
Aten Randt fegyverét emelve hirtelen Cainen felé fordult. A fény elvakította Cainent.
– Bocsásson meg, adminisztrátor – mondta az eneshai, és Cainen számára ekkor vált világossá, hogy Aten Randt feladata az ő biztonságba helyezéséről csak eddig tartott. Inkább ösztönösen, mint tudatosan kilépett a fénysugárból, így a testének szánt lövedék a karját ütötte át. A becsapódás ereje megperdítette és a földhöz vágta. Cainen térdre küzdötte magát, megpillantva saját árnyékát a falon, ahogy Aten Randt fegyverlámpája hátulról megvilágítja.
– Várjon! – kérte Cainen. – Ne hátba. Tudom, mit kell tennie. Csak ne hátba. Kérem.
Egy pillanatig csak az omladékrobbantások hangja törte meg a csendet.
– Forduljon meg, adminisztrátor.
Cainen térdén araszolva lassan megfordult, kezeit a kabátzsebébe süllyesztette. Aten Randt belenézett az irányzékba. Most, hogy szabadon dönthetett, fegyverével Cainen agyát vette célba.
– Készen áll, adminisztrátor?
– Készen. – válaszolta Cainen, és keresztüllőtte Aten Randtot a zsebében tartott fegyverrel, a fény felé célozva.
Cainen lövésével egy időben egy robbanás is történt a fal túloldalán. Aten Randt észre sem vette, hogy meglőtték, ameddig a sebből előtörő vére nem folyt bele a páncéljába. Cainen alig látta a sebet a fénycsóván keresztül. Látta viszont, ahogy Aten Randt lenéz a sebre, bámulja egy pillanatig, majd megzavarodva visszanéz Cainenre. Ekkorra már Cainen kihúzta a fegyvert a zsebéből. Még háromszor lőtt, beleürítve a lövedéktárat az eneshaiba. Aten Randt előbb az elülső lábaira nehezedett, majd kissé hátrabillent, végül a nagy test elterült a földön, a lábai szanaszét álltak.
– Sajnálom – mondta Cainen a friss holttestnek.
A teret elöntötte előbb a por, aztán a fény, ahogy átszakadt a törmelékfal, és a résen át fegyverlámpás alakok törtek át. Egyikük észrevette Cainent, és vakkantott, mire hirtelen számos fénycsóva állapodott meg rajta. Cainen elejtette a fegyverét, ép karját megadásképpen a magasba emelte, és ellépett Aten Randt teste mellől. Aten Randt önvédelemből történő lelövése nem sokat használt volna, ha a behatolók mégis lyukakat akartak volna robbantani belé. Az egyikük átvágott a fénycsóvákon, valamit halandzsázott a saját nyelvén, Cainen pedig végre szemügyre vehette a fajt, amivel meg kellett küzdenie.
Feltört belőle a xenobiológus, ahogy sorra vette a faj alaki jegyeit: kétoldalasan szimmetrikus, kétlábú, ennek következményeképpen a láb és a kéz megkülönböztethető, a térd a rossz irányba hajlik. Nagyjából ugyanolyan méret és testfelépítés, ami nem volt túl nagy meglepetés, lévén rendkívül sok intelligensnek nevezett faj volt kétlábú, kétoldalasan szimmetrikus és bírt hasonló méretekkel, tömeggel. Ez is forrása volt annak a feszültségnek, ami a világegyetem innenső felének fajközi kapcsolatait jellemezte. Oly sok hasonló értelmes létforma, oly kevés élettér, ami komfortot nyújthat nekik.
De nézzük meg a különbözőségeket, gondolta Cainen, ahogy a lény újra rávakkantott: szélesebb törzs és lapos has, meglehetősen szerencsétlen csontés izomszerkezet. Tuskószerű lábak, bunkósbot jellegű karok. Kívülről is egyértelmű nemi jelleg, ha jól emlékszik, akkor ez itt az orra előtt nőnemű. Csökevényes érzékszervek, köszönhetően a mindössze két-két apró optikai és akusztikus bemenetnek, szemben a Cainen fején majdnem teljesen körbefutó fény- és hangérzékelő sávokkal. Finom keratinszálak a hőszabályozó bőrlebenyek helyett. Cainen agyán nem először futott át, hogy az evolúció nem volt túl kedves ezzel a fajjal.
Agresszívak lettek tőle, veszélyesek, és csak nagyon nehezen lehetett őket levakarni egy bolygó felszínéről. Ami, ugye, probléma.
A Cainen előtt álló figura újra mondott neki valami érthetetlent, majd előhúzott egy apró, gonosz külsejű eszközt. Cainen belenézett a lény optikai bemeneteibe.
– Kurva humánok – mondta.
A lény végighúzta rajta az eszközt, Cainen összerándult az áramütéstől, egy pillanatig még kavargó színes fényeket látott, majd a földre zuhant, aznap utoljára.
– Emlékszik rá, hogy ki vagyok? – kérdezte az ember az asztalnál, amikor Cainent bevezették a szobába. Fogvatartóitól kapott egy széket, amit a hátra felé hajló térdeivel is tudott használni. Az ember beszélt, a fordítás az asztalon lévő hangszóróból érkezett. Az egyetlen tárgy az aszalon a hangszórón kívül egy fecskendő volt, átlátszó folyadékkal töltve.
– Maga az a katona, aki elkábított – felelte Cainen. A hangszóró néma maradt, ami feltételezte, hogy a katonának van még egy fordítógépe.
– Így igaz. Jane Sagan hadnagy vagyok. – A nő a szék felé intett. – Kérem, foglaljon helyet.
Cainen leült.
– Fölösleges dolog volt elkábítani, jöttem volna magamtól is.
– Nem véletlenül kábítottuk el – mondta Sagan. A fogoly sérült karjára mutatott, ahol Aten Randt lövése eltalálta. – Hogy van a karja? – kérdezte.
– Egész jól.
– Nem tudtuk teljesen helyrehozni. Az orvostechnológiánk gyorsan gyógyítja a mi sebesüléseinket, de maga rraey, nem ember. A technológiáink nem teljesen fedik egymást. Azért megtettük, amit lehetett.
– Köszönöm.
– Felteszem, az az eneshai lőtte meg, amelyiket ott találtunk maga mellett. Akit maga lőtt le.
– Igen.
– Kíváncsi vagyok, vajon maguk ketten miért keveredtek tűzharcba? – kérdezte Sagan.
– Ő meg akart ölni, én meg nem akartam meghalni – felelte Cainen.
– Ez elvezet bennünket a következő kérdéshez: mi oka volt az eneshainak magát holtan látni?
– A foglya voltam – magyarázta Cainen. – Gondolom, az volt a parancsa, hogy végezzen velem, mielőtt élve elfognának.
– Fogoly volt – visszhangozta Sagan -, és mégis volt magánál fegyver.
– Találtam.
– Valóban? Ilyen laza lenne a biztonság egy eneshai bázison? Ez nem vall rájuk.
– Mindannyian követünk el hibákat.
– És a többi rraey, akit a bázison találtunk – kérdezett tovább Sagan -, ők is rabok voltak?
– Igen – felelte Cainen, és átfutott rajta az aggodalom Sharanért és a többiekért.
– Hogyan ejtették önöket fogságba az eneshaiak?
– Egy rraey hajón voltunk, ami az egyik gyarmatunkra tartott leváltani az orvosi személyzetet. Az eneshaiak megtámadták a hajónkat, elfoglalták, minket fogságba ejtettek, és idehoztak.
– Milyen régen történt ez?
– Már jó ideje. Nem tudom pontosan. A bázis az eneshai katonai időt használta, és nem vagyok teljesen tisztában az egységekkel. Aztán itt van a bolygó saját forgásideje, ami gyors, így még kevésbé követhető. Ugyancsak híján vagyok a pontos ismereteknek az emberi időszámítást illetően. Így sajnos nem tudom pontosan megmondani.
– A hírszerzésünknek nincs egyetlen feljegyzése sem az elmúlt évből, hogy eneshai támadás ért volna rraey hajót. Ez körülbelül kétharmad khed magának – magyarázta Sagan, azt a rraey fogalmat használva, amely a rraey anyabolygó keringési idejére utalt.
– Talán a hírszerzésük nem olyan alapos, mint gondolja.
– Meglehet. De tekintve, hogy az Enesha és a Rraey hivatalosan még háborúban állnak egymással, egy megtámadott hajónak lett volna hírértéke. A maguk népei kevesebben is összevesztek már.
– Nem mondhatok többet, mint amennyit tudok. Leszedtek bennünket a hajóról, és idehoztak. Hogy mi történt azóta, vagy mi sem a bázison kívül, arról nem bírok túl sok információval.
– Fogolyként tartották a bázison.
– Igen.
– Bejártuk a bázis minden zegét-zugát, de csak egy apró börtönszárnyat találtunk. Nem úgy fest, mintha maga be lett volna zárva.
Cainen a bánatos sóhajtás rraey megfelelőjét hallatta.
– Ha bejárták a bázist, akkor bizonyára a bolygófelszínt is látták. Ha bármelyikünk szökni próbált volna, megfagy, mielőtt messzire jut. Különben is, hova mehettünk volna?
– Ezt honnan veszi?
– Az eneshaiak mondták. És a csapatomból senki nem tervezett kirándulást az elmondottak ellenőrzésére.
– Szóval semmi mást nem tud a bolygóról?
– Néha hideg, néha meg még hidegebb. Nagyjából ennyi.
– Maga doktor.
– Ezt a fogalmat nem ismerem – Cainen a hangszóróra mutatott. – A szerkentyűje nem elég okos, hogy le tudja írni ezt a fogalmat a nyelvemen.
– Maga gyógyítással foglalkozik. Orvosi dolgokkal – írta körül Sagan.
– Így van. A genetika a szakterületem. Ezért is voltunk a munkatársaimmal azon a hajón. Az egyik gyarmatunkon találtak egy kórokozót, amely átírja a géneket és befolyásolni tudja a sejtek osztódását. Azért küldtek bennünket, hogy vizsgáljuk ki, és találjunk meg rá a gyógymódot. Biztos vagyok abban, hogyha átfésülték a bázist, a mi felszerelésünket is megtalálták. A fogvatartóink voltak olyan kedvesek, és helyet adtak egy laboratóriumnak.
– Miért tették volna?
– Talán mert azt gondolták, ha a saját dolgainkkal foglalkozunk, kevesebb gondot fogunk okozni nekik. Alapvetően életképes elgondolás volt, mert elvoltunk magunkban, és igyekeztünk nem sok vizet zavarni.
– Már ha eltekintünk attól, hogy fegyvereket lopott.
– Egy ideje már nálam voltak, és a jelek szerint nem keltettem fel a gyanújukat.
– A fegyvert, amit használt, rraeyeknek tervezték. Fura dolog ez egy eneshai támaszponton.
– Bizonyára a hajó elfoglalásakor szerezték. Egészen biztos vagyok abban, ha átvizsgálja a bázist, szép számmal fog még rraey felszerelést találni.
– Oké, akkor foglaljuk össze – kezdett bele Sagan. – Magát és az orvoscsapatát meghatározatlan idővel ezelőtt foglyul ejtették az eneshaiak, idehozták, ahol rabként tartották, elvágva minden kommunkációt a népével. Nem tudja, mennyi ideje van itt, vagy hogy mit terveztek magával az eneshaiak.
– Így igaz – felelte Cainen. – Talán csak annyit még, hogy vélhetőleg nem akarták, hogy kiderüljön az ittlétem, mert amikor lerohanták a bázist, az egyikük megpróbált megölni.
– Valóban. Attól tartok, még maga járt a legjobban a csapatából.
– Nem értem, mire céloz.
– Maga az egyetlen rraey, akit életben találtunk. A többieket agyonlőtték az eneshaiak. A legtöbbet a szállásukon. Egyet, ha jól gondolom, az önök laborja szomszédságában találtunk, ugyanis az a labor tele volt rraey berendezésekkel.
Cainen megszédült.
– Maga hazudik.
– Attól félek, nem.
– Maguk, emberek mészárolták le őket! – tört ki Cainen dühösen.
– Az eneshaiak magát is holtan akarták látni. Miért ne ölhették volna meg a csapata többi tagját?
– Nem hiszek magának.
– Megértem, miért nem akar hinni nekem, de ettől még ez az igazság.
Cainen csendben ült és gyászolt. Sagan adott neki időt.
– Rendben – szólalt meg egy idő múlva Cainen. – Mondja, mit akar tőlem.
– Kezdetnek, Cainen adminisztrátor – felelte Sagan -, az igazat.
Eltartott egy pillanatig, amíg Cainen felfogta, hogy beszélgetésük során először szólította a nevén az ember. Még a beosztását is hozzátette. – Az igazat mondom.
– Lófaszt.
Cainen megint a hangszóróra bökött.
– Ezt csak részben tudta lefordítani.
– Maga Cainen Szuen Szu adminisztrátor – kezdte Sagan. – És bár igaz, hogy van valamennyi orvosi gyakorlata, de a két fő terület, amivel foglalkozik, az a xenobiológia és a félorganikus neurális hálókon alapuló védelmi rendszerek. Két terület, amiről azt gondolom, remekül összeilleszthető.
Cainen hallgatott, Sagan folytatta.
– Akkor, adminisztrátor, hadd mondjam el azt a keveset, amit mi tudunk. Tizenöt hónappal ezelőtt az Enesha és a Rraey még mindig ugyanazt a csikicsuki háborút vívta, amelyet már harminc éve vívott, és amelyet mi harminc éve bátorítunk, hogy addig se velünk foglalkozzanak.
– Ez így nem teljesen igaz. Ott volt a koralli csata.
– Igen ott. Én is ott voltam. Majdnem bele is haltam.
– Egy fivérem esett el ott. A legfiatalabb. Talán találkoztak.
– Talán – bólintott Sagan. – Tizenöt hónappal ezelőtt a Rraey és az Enesha még ellenségek voltak. Aztán hirtelen megszűntek a harcok, és a hírszerzésünk nem találta az okát.
– Már beszéltünk arról, hogy a hírszerzésük esetleg hiányosságokkal küszködik. A fajok előbb-utóbb mindig befejezik az ellenségeskedést. Korall után sem mi, sem maguk nem háborúztunk tovább.
– Felfüggesztettük a harctevékenységet, mert legyőztük magukat. Maguk visszavonultak, mi pedig helyreállítottuk a Korallt. De a lényeg, hogy nekünk okunk volt arra, hogy véget vetettünk a harcnak, legalábbis egy időre. Maguknak és az Eneshának nem volt oka erre. Ami viszont aggodalommal tölt el bennünket. Három hónappal ezelőtt a kémműholdunk, amelyet pont e fölé a bolygó fölé telepítettünk, észreveszi, hogy az állítólag lakatlan bolygón hirtelen igen nagy lesz a sürgés-forgás, rraey és eneshai hajók szállják meg. A dolog attól lesz különösen érdekes, hogy a bolygó nem eneshai és nem is rraey felségterület, hanem az Obiné. Az obinok nem szövetkeznek senkivel, de elég erősek ahhoz, hogy se a Rraey, se az Enesha ne akarjon velük tengelyt akasztani azzal, hogy a területükön létesít egy bázist. Ezért fejlettebb műholdat állítottunk pályára a bolygó körül, hogy a letelepedés jeleit keressük. Nem találtunk semmit. Mint védelmi szakértő, megkockáztat egy tippet, hogy miért?
– Azt gondolnám, hogy a bázis le volt árnyékolva.
– Le bizony. Meglepő módon az ön szakértelmének igencsak megfelelő védelmi rendszerekkel. Ezt akkor persze még nem tudtuk, de ma már igen.
– Hogy találták meg mégis a támaszpontot, ha az le volt árnyékolva? – kérdezte Cainen. – Szakmai kíváncsiságból kérdezem.
– Sziklákat hajigáltunk.
– Hogy mit csináltak?
– Sziklák – ismételte Sagan. – Egy hónappal ezelőtt megszórtuk a bolygót sok tucat szeizmikus érzékelővel. Ezeket arra programoztuk, hogy olyan rengés vagy rezgésmodulációkat keressenek, melyek mesterségesen tervezett föld alatti építményekre utalnak. Persze számítottunk a bolygó természetes szeizmikus aktivitására is, hogy leszűkítsük a szóba jöhető területeket. Utána sziklákat dobáltunk az érdekesebb helyekre. A mai támadás előtt kifejezetten sokat szórtunk le, hogy pontos, a rezgéseken alapuló képet kapjunk a bázisról. A sziklák jók, mert pont olyanok, mint a meteorok. Senki nem ijed meg tőlük. És senki nem árnyékol a szeizmikus képalkotás ellen. A legtöbb faj túlságosan is elfoglalt az optikai és a nagy energiájú elektromágnes-letapogatás elleni védekezéssel ahhoz, hogy a hanghullámokat veszélyesnek ítélje. A csúcstechnológia téveszméje, hogy figyelmen kívül hagyja az alsóbbrendű megoldások hatékonyságát. Például a kődobálásét.
– Hagyjuk a humánokra a kőcsapkodást.
Sagan megvonta a vállát.
– Minket nem zavar, ha valaki sokat gondol magáról. Csak könnyebb kivágni a szivét. Vagy bármijét, ami a vérét keringeti. A túlzott önbizalmuk a mi malmunkra hajtja a vizet. Ahogyan azt maga is láthatja, hiszen itt van. Amit igazából tudni akarunk, adminisztrátor, az az, hogy maga mit keres itt. Már az Enesha-Rraey együttműködés is talányos, de az Enesha, a Rraey és az Obin? Ez már több mint talányos. Ez érdekes.
– Fogalmam sincs, kié ez a bolygó – jegyezte meg Cainen.
– Ami pedig még érdekesebb, az maga, Cainen adminisztrátor. – Sagan nem törődött Cainen közbevetésével. – Ameddig aludt, géntesztet végeztünk magán, hogy megtudjuk, kicsoda, és az előéletét is ellenőriztük a hajó adatbázisában. Tudjuk, hogy xenobiológusként főleg az emberek érdeklik. Maga valószínűleg rraey csúcsszakértő az emberi genetikában. És azt is tudjuk, hogy különösen az emberi agyműködés érdekli.
– Általában érdekelnek a neurális hálózatok, nem csak és kizárólag az emberi agyműködés. Minden agy érdekes a maga módján.
– Ha maga mondja. De bármit is csinált idelenn, elég fontos volt ahhoz, hogy az eneshaiak úgy döntsenek, inkább kivégezik magát és a csapatát, mint hogy a kezünkbe kerüljön.
– Mint azt már mondtam, a foglyaik voltunk.
Sagan a szemét forgatta.
– Jaj, adminisztrátor, legalább egy percig tegyünk úgy, mintha nem lennénk mindketten ostobák.
Cainen közelebb hajolt az asztal fölött Saganhoz.
– Miféle ember maga? – kérdezte.
– Ezt hogy érti?
– Háromféle embert ismerünk. – Cainen feltartotta az emberénél jóval hosszabb és jóval ízeltebb ujjait a számoláshoz. – Vannak a módosítatlan emberek, akik benépesítik a bolygógyarmatokat. Sokféle alakban, méretben és színben léteznek, ami kellemes genetikai változatosság. A második csoport alkotja a katonai kasztjuk túlnyomó részét. Alakban és méretben szintén változatosak, bár kevésbé, a színük viszont egyforma: zöld. Tudjuk, hogy ezek a katonák nem az eredeti testükben vannak, fajuk idősebb tagjainak a tudatát viszik át a fiatalabb, egészségesebb testekbe. Ezek a testek már erősen módosított genetikai alapokra épültek, olyannyira, hogy meddőek, akár egymással, akár a módosítatlan emberekkel párosodnak. De még mindig felismerhetően emberiek, különösen ami az agytevékenyéget illeti.
– És ott van a harmadik csoport – fejezte be Cainen, és hátradőlt. – Mindenféle történeteket hallani, Sagan hadnagy.
– Például milyeneket?
– Hogy a halottakból készítik őket. Hogy a holtak bomló húsát keverik és vegyítik mindenféle más faj génjeivel, hogy megnézzék, mi lesz belőle. Hogy némelyik már nem is emlékeztet emberre, már ahogy önmagukat látják. Hogy felnőttként születnek, készségekkel és képességekkel, de emlékek nélkül. De nem csak emlékek nélkül. Öntudat nélkül. Erkölcs nélkül. Korlátok nélkül. – Cainen elhallgatott, és a megfelelő szót keresgélte. – Humánum nélkül – mondta ki végül. – Ahogy tetszik. Gyerekkatonák felnőtt testben. Istentagadók. Szörnyetegek. Eszközök, melyeket a Gyarmati Szövetség olyan feladatokra szán, amit nem tud vagy nem akar élettapasztalattal és erkölccsel rendelkező katonákra bízni, akik féltik a lelküket, ebben az életben és az utána következőben is.
– Egy tudós, aki a lelkekért aggódik. Ez nem túl gyakorlatias.
– Tudós vagyok, de rraey is. Tudom, hogy van lelkem, és törődöm is vele. Sagan hadnagy, magának van lelke?
– Tudtommal nincs, Cainen adminisztrátor. Nagyon nehéz megmérni.
– Tehát maga a harmadik csoportból való ember.
– Az vagyok.
– Akit a halottak húsából formáltak.
– A génjeiből – mondott ellen Sagan. – Nem a húsából.
– A gének formálják a húst, hadnagy. A hús a gének álma, ahol a lélek szállásra lel.
– Milyen költői.
– Egyik filozófusunkat idéztem. Aki tudós is volt. Nem ismerhette. Megkérdezhetem, mennyi idős?
– Hétéves. Nemsokára nyolc. Nagyjából négy és fél khed, az önök időszámítása szerint.
– Milyen fiatal. A rraeyek ennyi idősen még épphogy elkezdik tanulmányaikat. Én több mint tízszer ennyi idős vagyok.
– Mégis mindketten itt vagyunk.
– Itt – értett egyet Cainen. – Bárcsak más körülmények között találkoztunk volna, hadnagy. Nagyon szeretném tanulmányozni önt.
– Erre nem tudom, mit mondjak. A „köszönöm” aligha megfelelő, ha azt nézzük, mivel is jár az ön vizsgálatának a tárgya lenni.
– Életben tudnánk tartani.
– Ó, minő öröm – felelte Sagan. – De még összejöhet a dolog, egy bizonyos szempontból. Gondolom már rájött, hogy maga fogoly, ezúttal ténylegesen is, és az is marad élete hátralévő részére.
– Kitaláltam, amikor olyan dolgokat kezdett el magyarázni, amit elmondhatnék a kormányomnak. Mint például a sziklás trükköt. Bár azt gondoltam, hogy meg fog ölni.
– Mi emberek pragmatikus népek vagyunk, Cainen adminisztrátor. Maga olyan tudás birtokában van, amit mi is hasznosítani tudunk. Ha hajlandó az együttműködésre, akkor nincs oka annak, hogy ne tanulmányozhassa továbbra is az emberi genetikát és agyműködést. Csak éppen nekünk dolgozna, nem a Rraeynek.
– Nem kell mást tennem, csak elárulni a népemet.
– Így van – értett egyet a rraey megállapításával Sagan.
– Azt gondolom, mégis inkább a halált választom.
– Minden tiszteletemet fenntartva, adminisztrátor, ha valóban így gondolná, akkor nem lőtte volna le azt az eneshait pár órával ezelőtt – mondta Sagan. – Szerintem maga élni akar.
– Talán igaza van. De akár igazad van, akár nincs, te gyerek, itt és most befejezzük ezt a beszélgetést. Mindent elmondtam, amit akartam.
Sagan Cainenre mosolygott.
– Adminisztrátor, tudja, miben hasonlítanak a rraeyek és az emberek?
– Sok dologban. Válasszon egyet.
– Genetika. Azt nem kell magának elmagyaráznom, hogy bár mikroszinten eltérnek genetikai részleteink, makroszinten sok az egyezés. Kezdve azzal, hogy két szülőtől kapunk két fél génkészletet. Kétszülős szaporodás.
– Semmi különleges nincs ebben az ivari úton szaporodó fajoknál – felelte Cainen. – Vannak fajok, ahol három, sőt négy szülő is kell a fajfenntartáshoz, de nem sok. Nem túl hatékony szaporodási mód.
– Nem kétlem. Adminisztrátor, hallott már a Froning-tünetegyüttesről?
– Egy ritka öröklődő betegség a rraeyek között. Nagyon ritka.
– Amennyire tudom, ezt a betegséget két független génkészlet együttes hibája okozza. Az egyik génkészlet felel az idegsejtek fejlődéséért, különös tekintettel az azokat elektromosan szigetelő tokozásért. A másik készlet szabályozza a nyirokszerv rraey megfelelőjének a működését. Ez sok dologban hasonlóan, sok dolgokban meg másképpen működik, mint az emberi nyirokszerv. Az emberekben a nyirok elektromosan vezető, míg a rraeyekben szigetelő. Amennyire a rraey fiziológiát ismerjük, ennek nincsen különösebb jelentősége, se előnye, se hátránya, ahogyan az embereknél a vezetőképes nyiroknak sincs.
– Igen.
– Azoknak a rraeyeknek viszont, akik mindkét szülőjüktől sérült géneket örökölnek, és ezért csökevényes az idegsejtjeik szigetelő tokozása, azok nak a nyirok szigetelőképessége nagyon jól jön. Ez a folyadék található a sejtközi állományban, az idegsejtek körül is. És ez a szigetelés gondoskodik arról, hogy az idegi impulzusok ne jussanak el akárhová. Ami érdekes a rraey nyiroktermelésben, az az, hogy hormonálisan szabályozott, egy kis beavatkozás a hormonszintbe megváltoztatja a termelt nyirok minőségét, és az szigetelőből vezetővé változik. A legtöbb rraeynél ez megint csak nem oszt, nem szoroz. De akiknél a sérült gén miatt az idegsejteken nincsen saját szigetelés…
– …azoknál rohamok és erős rángások következnek be, majd a halál, ahogy az idegi impulzusok szétáradnak a testükben – fejezte be a mondatot Cainen. – A végzetessége miatt oly ritka ez a tünetegyüttes. Azok az egyedek, akiknél a gének egyszerre kódolják a védtelen idegsejteket és az elektronikusan vezető testnedveket, már az embrionális szakaszban elpusztulnak, amikor a sejtosztódáskor az idegsejtek elkezdenek kialakulni, és a kór megjelenik.
– De van a Froning-szindrómának egy felnőttkorban megjelenő változata is. Amikor a nyirokszerv működését megváltoztató hormon a pubertás végével jelenik meg a szervezetben. Amikor már megvan a szaporodás képessége, és a hibás génkészletek továbbadásának a lehetősége. Persze itt is két hibának kell öröklődnie.
– Hát persze. Ezért is olyan ritka a Froning, mert elenyészően kevesen örökölnek védtelen idegsejteket és olyan géneket, amelyek kora felnőttkori hormonszintváltozást indukálnak. Árulja el, hová akar kilyukadni.
– Adminisztrátor, amikor a fedélzetre került, alaposan megvizsgáltuk. És a levett genetikai minták alapján a maga idegsejtjei bizony védtelenek.
– De a hormonjaim rendben vannak. Ellenkező esetben régen halott lennék, a Froning legkésőbb a pubertás végére kialakul.
– Ez igaz. De ha valaki bizonyos sejtcsomókat elpusztít a rraey nyirokszervben, akkor annak a működése megváltozik. Továbbra is folyik nyiroktermelés, csak átalakul az összetétele. Az ön esetében halálosan. És ez kémiai úton is kiváltható.
Cainen a fecskendőre nézett, amely az egész beszélgetés alatt ott hevert az asztalon.
– Felteszem, ez az az anyag, amelyik képes erre.
– Ez az ellenszérum.
Jane Sagan a maga módján csodálta Cainen Szuen Szu adminisztrátort, mert nem könnyen tört meg. Órákon át szenvedett, miközben nyirokszerve fokozatosan elárasztotta a testét a módosított sejtközi folyadékkal. Rángatózott és görcsökben fetrengett, ahogy az új nyirok emelkedő koncentrációja nyomán idegi impulzusai letértek a pályájukról. A görcsök hevessége pedig percről percre fokozódott. Ha még egy kicsit késlekedik, már nem tudta volna elmondani, hogy beszélni akar.
De megtört, és könyörgött az ellenszerért. Végül az életet választotta. Sagan maga adta be neki az ellenszérumot. Nem igazi szérum volt, mert az elhalt sejtcsomókat már nem éleszthette fel semmi. Hátralévő életében Cainennek mindennap be kell adni az anyagot. Ahogy az ellenszer szétáradt Cainen testében, Sagan megismerhette egy kitörni készülő háború terveit. Kidolgozott részleteket hallott az emberiség totális leigázására és elpusztítására. Népirtásról hallott, amelyet a három faj szövetsége határozott el.
Három idegen faj, és egy ember.
