„Irodalmi nevelésünkben két halálos hibát voltam kénytelen minduntalan tapasztalni. Nagyobbik hibaszámba azt kellett vennem, hogy irodalomra tanítani akarják a növendékeket, nem nevelni.” 125 éve született Karácsony Sándor pedagógus, filozófus, a magyar neveléstudomány egyik meghatározó alakja.
Száztizenöt éve, 1891. január 10-én született a Hajdú-Bihar megyei Földesen Karácsony Sándor pedagógus, filozófus, a magyar neveléstudomány egyik meghatározó alakja. Gazdálkodó családból származott, apja sokat olvasó, újításokkal kísérletező ember volt, édesanyja pedig a gyerekek irodalom- és zeneszeretetét erősítgette. A helyi elemi elvégzése után 1902-től a debreceni Református Kollégium gimnáziumának tanulója lett, 1910-ben érettségizett. Még gimnazistaként két novellája is megjelent az Új Idők című folyóiratban, a szerkesztő Herczeg Ferenc meleg szavakkal üdvözölte az ifjú tehetséget és munkatársnak hívta a laphoz. Karácsony nem akart író lenni, s az érettségit követő egyéves katonai szolgálat letöltése után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakára iratkozott be. A következő években azonban nem sok időt töltött Pesten, különböző nyugat-európai egyetemek (Genf, München, Bécs, Graz) vendéghallgatója volt.
Az I. világháború kitörésekor besorozták, nem sokkal később súlyos sérülést szenvedett, élete végéig két bottal tudott csak járni. A tanári oklevelet csak a háború után, 1918-ban szerezte meg, diplomamunkáját Az öregedő Jókai világnézete címmel Beöthy Zsoltnál írta. Ezt követően egy ideg a kassai főreáliskolában tanított, majd 1919 tavaszán újra Budapestre került, s a pedagógus Nagy László mellett részt vett a nyolcosztályos népiskolai tanterv megalkotásában. 1919 októberétől nyolc éven keresztül az Állami Zrínyi Miklós Főgimnáziumban tanított, itteni élményeit, pedagógusi tapasztalatait 1928-ban A csucsai front című pedagógiai regényében foglalta össze.
1927-től 15 éven keresztül a Magyar Tudományos Akadémia Szótári Bizottságának munkatársa volt, többek között Gombocz Zoltánnal dolgozott együtt, s alkotta meg a maga sajátos társaslélektani nyelvkoncepcióját, miközben nyelvünk logikai rendjét, felépítésének szerkezetét vizsgálta. Emellett 1929-ben Debrecenben filozófia, pedagógia és magyar nyelvészet tárgyakból doktorátust szerzett, pedagógiai disszertációját a népiskolareformról írta. Elméleti útmutatásul az ifjúság számára is írt könyveket, A tanulás mesterfogásai és Leckék a leckéről címmel. 1934-ben a debreceni egyetemen Az iskola nevelő munkája című tárgykör magántanára lett, majd 1942-től a pedagógiai tanszék professzoraként oktatott 1950-es kényszernyugdíjazásáig.
Gyakorló pedagógusi, tudósi tevékenysége mellett Karácsony igen aktív közéleti szerepet is vállalt, elsősorban a keresztény ifjúsági mozgalmakban és a cserkészetben. 1919-től részt vett a Keresztyén Ifjúsági Egyesület munkájában, ahol vezető tisztségeket is betöltött, 1927-től 1939-ig a szervezet Magyar Ifjúság című lapját is szerkesztette. 1922-től több mint egy évtizeden keresztül az ő szerkesztésében jelentek meg a kor legszínvonalasabb református ifjúsági lapjai, Az Erő és a Diákvilág, 1933-tól pedig társszerkesztője, illetve szerkesztőbizottsági tagja volt a Gyermekvédelem című folyóiratnak is. Közéleti aktivitása 1945 után sem lankadt, elnökségi tagja volt az Országos Köznevelési Tanácsnak, 1945 és 1949 között pedig az Országos Szabadművelődési Tanács elnöke, s a szervezet lapja, az Új Szántás főszerkesztője volt.
1949 után egyre több támadás érte tudományos, pedagógiai tevékenységét, végül 1950-ben nyugdíjazták. Két évvel később a nyugdíjat is megvonták tőle, az erről szóló határozatot 1952. február 23-án, halála napján postázták családja legnagyobb megdöbbenésére és fájdalmára.
„Irodalmi nevelésünkben két halálos hibát voltam kénytelen minduntalan tapasztalni. Nagyobbik hibaszámba azt kellett vennem, hogy irodalomra tanítani akarják a növendékeket, nem nevelni. Ebbe a hibába csak az esketik bele, aki azt hiszi, hogy a növendék egyéni lelkének a tartalmává válhatik az irodalom (holott az társaslelki viszonyulás). Mihelyt tehát – fűzi tovább a téves következtetést az így gondolkozó – rávezetem növendékeimet az iroda lom klasszikus lelőhelyeire, néhány mesterfogást közlök velők, hogy bánjanak az itt kapható kincsekkel, egypár adatban ismertetem a természetrajzát írónak, műnek, kornak, misatöbbi, már elvégeztem a dolgomat, s magára hagyhatom kettejüket, az irodalmat meg a növendéket, majd jön a többi magától. Ezért hidegül aztán el a legtöbb ifjú lélek viszonya az irodalommal, s telnek el a későbbi évek irodalomtól mentesen vagy ál-irodalom törvénytelen ölelései és csókjai között. Irodalmi nevelés csak társaslelki funkcióként lehetséges. A nevelőnek ív-növendéknek a relációjából fakadhat irodalmi nevelés, úgy, mint ahogy mindenféle nevelés. Hiszen maga a nevelés is társaslelki reláció. Az irodalmi nevelésnél azonban a reláció nem nyelvi, hanem művészeti, nem mester és tanítványként viselkednek közben nevelő és növendék, hanem mint költő (vagy tolmács) és közönsége, A végeredmény nem is megértés, tehát nem bizonyos anyag tudása Az irodalmi nevelés vagy sikerül, vagy nem sikerül, a végeredmény, akárcsak magában az irodalomban, itt is: siker, nem pedig megértés.” (Karácsony Sándor: A könyvek lelke – Irodalmi nevelés)
Személyisége, munkássága megosztotta a környezetében élőket, maroknyi híve nagyon szerette, s kötelességének tartotta, hogy életművét gondozza, pedagógiai elveit a gyakorlatban is megvalósítsa – ezt a kis kört az ötvenes években „alexandristáknak” is csúfolták. Tanítványainak könyvkiadó vállalkozása jelentette meg tíz kötetben legnagyobb szabású munkáját, amely A neveléstudomány társaslélektani alapjai összefoglaló címet kapta. Benne a nyelv közösségi lélektani vizsgálatától jutott el a nyelvben rejlő logika és filozófia kifejtéséig, a művészeti nevelés problematikájáig. Kollektív jelenségként, társadalmi termékként írta le a nyelvet, csakúgy, mint a nevelést, a társas viszonyt nevelő és nevelt közt, s nyelvünk logikájának mintájára alkotta meg pedagógiai elméletét, amelyben központi szerepet kap a gyerek, a tanítvány autonómiája, tisztelete. Sokat vitatott nézete szerint a gyermek nem miniatűr felnőtt, hanem tökéletes gyerek. A kor engedelmességre nevelő pedagógiai vezérelve miatt Karácsony reformpedagógiai nézetei nem lehettek népszerűek az 1940-50-es években, majd később sem, újrafelfedezése, életművének rehabilitálása az 1980-as évek vége felé indult meg.
Emlékére évente a Magyar Kultúra Napján átadják a nevét viselő díjat, amelyet a gyermekek harmonikus személyiségformálásában végzett kiemelkedő tevékenységért kaphatnak az alap- és középfokú oktató-nevelő munkát végző tanítók-tanárok. Életművének felkutatására, rendszerezésére és népszerűsítésére 1991-ben földesi székhellyel megalakult a Karácsony Sándor Művelődési Társaság.
