„valaki jár a fák hegyén / ki gyújtja s oltja csillagod / csak az nem fél kit a remény / már végképp magára hagyott” Ezen a héten 93 éve született Kányádi Sándor versét ajánljuk.
„A dilemma nem egyszerűen Isten létének vagy nemlétének az ismeretelméleti kérdése, írja Pécsi Györgyi: Kányádi Sándor költészete, munkássága c. könyvében, mélyebb értelme, hogy az istenhit megteremtette a maga intézményrendszerét, a kereszténység pedig az európai kultúrát, majd a reformáció az anyanyelvet; közösséget és a lélek békéjét adta, s ez a bizonyosság a 20. század második felében történelmileg is és az egyes emberben is tragikusan megrendült. Kányádi Sándor verseiben visszahozza és megerősíti a közösséget éltető szimbólumokat (biblikusság, megváltó kép), és végül az éltető, erőt adó szimbólumokhoz mintegy visszahozza Istent is.”
Kányádi Sándor, Kossuth-díjas költő, író és műfordító, az erdélyi magyar irodalom egyik legnagyobb alakja 1929. május 10-én született Nagygalambfalván Romániában és 2018. június 20-án hunyt el Budapesten.
KÁNYÁDI SÁNDOR: VALAKI JÁR A FÁK HEGYÉN
valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon
valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem
(1994)
