„Ferenc Józsefet ünneplik, a Kossuth-nótát éneklik, és szinte megdöbbentő szilajsággal éltetik a — háborút” – írta Móra Ferenc. 1914. július 28-án az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, ezzel megkezdődött az első világháború.
Móra Ferenc: Háború előestéjén
Elmúlt éjfél, mikor ezeket a sorokat írjuk, s a korai álmú Szeged máskor csöndes utcáin még mindig izgatott tömegek nyüzsögnek. Zászlókat lengető csapatok járják be a várost, és sohasem látott eksztázisban a megáradt elemek erejével harsogják a harag és lelkesedés szavait a hideg-közömbösen reszkető csillagok felé. Ferenc Józsefet ünneplik, a Kossuth-nótát éneklik, és szinte megdöbbentő szilajsággal éltetik a — háborút.
Az pedig megjött, és él, és ó, félni kell tőle, hogy sokáig fog élni, és holttestek hekatombáin fogja ég felé emelni vértől gőzölgő medúzafejét. Nem kellett hívni, jött magától, a világot átérő árny, mely évek óta rávetődik életünk minden mozzanatára, testté sűrűsödve lépett elő a ködből, mint az a szörnyű óriás Goya híres képén, aki talpaival vonagló országokon állva, szörnyű markával ezrével rakja szája rettenetes odvába az embereket, örömeikkel, reményeikkel, a boldog és békességes életről való álmaikkal.
A háborúért tüntető Szegedben Európa két nagy országának képe tükröződik ma éjszaka. A délután felröppentett békegalambot mindenfelé csalódás, kedvtelenség, szinte szomorúság fogadta, s csak este, a vihar szárnyaival száguldó első háborúhír hozott megkönnyebbülést, mint a tikkasztó tespedést végigseprő orkán. A hosszú tűrés, a szarajevói borzalom, az emésztő bizonytalanság után felszabadulást jelent az első történés. Igaz, háború árán. De humanizmus és gyöngédség, emberszeretet és nagylelkűség nem tudja kiirtani a háborút. Aki nem számol vele, mintha az emberi sorssal nem számolna. Meglehet, hogy siralomra változik az öröm, és zokogni fog a zene, amely most ujjongva vágódik be az ablakon, harci kedvű embereknek szinte gyerekesen örvendő hangjaival ölelkezve — ám a győzelem nagyban függ a pillanat megválasztásától, a harcra késztő igazság érzetétől, a mindenekre való elszántságtól, s most van itt az a pillanat, amit nem szabad elszalasztani. S ezt el kell elismernie annak is, aki fájdalmas elborulással mérlegeli egy háború, minden háború eshetőségeit és pusztításait.
A kő tehát elröpült, s megállítani többé nem lehet. Ki röpítette el, ember akarat-e vagy azon fölül álló hatalom? Hol áll meg, van-e megmondhatója? Büntető expedíciót indít-e meg, vagy világkataklizmát? Mi Szerbia ellen vonulunk, hódító célok nélkül, minden ok és feltétel megvan rá, hogy a tűz a diplomácia művészetével lokalizáltassék – de nem történnek-e a világhistóriában nem akart dolgok is? Bizonytalan körvonalú árnyak tömege gomolyog a látóhatáron, a keleti kérdés minden régi ága-boga friss hajtásaival: az orosz beavatkozás, a román kapzsiság, a jégre tett bolgár bosszúvágy, s mindannyiuk mögött Európa uralkodó népeinek világhatalmi kérdése. Melyikből mi szakad ránk, az sorsunk titka, mely játszik velünk, emberállatokkal, mint szél az utca porával, s tudtunkon, akaratunkon kívül sodor előre a vak éjszakába, ismeretlen állomások felé.
