”A társadalom nem az emberen kívül álló, attól külön létező valami. Sem a társadalom, sem a gazdaság.” Nagy Lajos író, publicista, a 20. századi magyar prózairodalom jelentős alakja 135 éve született.
Nagy Lajos 1883. február 5-én született, Pesten kitűnő eredménnyel végezte iskoláit. 1901-től Pesten a jogi egyetem hallgatója volt, de diplomát soha nem szerzett. Egy ideig házitanítóként, majd hivatalnokként kereste kenyerét, ügyvédi irodákban dolgozott, majd 1906-ban szolgabíró lett Abaújszántón. Első aláírt novelláját, 1907-ben a Népszavában publikálta s hamarosan más lapok, köztük a Nyugat is közölték írásait.
„Érdekes, hogy a legszelídebb emberek sem bírják sokáig a parancsolást. Valami idétlen agresszió tör ki belőlük. Én iszonyodom attól, ha valaki parancsolhat nekem.” (Nagy Lajos: Pincenapló)
1911-ben látott napvilágot első kötete Az asszony, a szeretője, meg a férje címmel. 1912-től, ha szűkösen is, de csak az írásaiból élt. A korszak naturalista irányzatából a komor írói módszereket használta leginkább kérlelhetetlen következetességgel. 1915-ben besorozták, két évvel később tettetett ideggyengeség miatt leszerelték. A háborút gyűlölte, az 1918-as polgári forradalmat, majd a Tanácsköztársaságot lelkesen üdvözölte. 1919 után csalódottságát, keserűségét sötét humorú, szatirikus karcolataiban fogalmazta meg, legjobb példája a Képtelen természetrajz című 1921-es kötete.
„Csak egy kicsit kell tudni, látni a lelket, vagy legalább, ha már szemmel látni nem lehet, hát az értelmünkkel sejteni – mindjárt nyilvánvalónak látszik, hogy az emberre az ő társadalmát mintha rászabták volna. Még akkor is áll ez, ha tudjuk és elfogadjuk a társadalom lélekformáló erejét. A társadalom nem az emberen kívül álló, attól külön létező valami. Sem a társadalom, sem a gazdaság. A gazdaság eszközökkel és módszerek szerint folyik, amelyek nem objektív valóságok csupán, hanem az ember alkotásai is.” (Nagy Lajos: A falu álarca)
„Nagy Lajossal találkoztunk a New Yorkban, a Palermóban, a Japánban vagy a Hatvani-féle kis színészkocsmában; én sem voltam közlékeny s barátkozó természetű, így nem kerültünk közelebb egymáshoz, de becsültem őt, s egyszer bemutattam Adynak, akinek felhívtam rá a figyelmét. Amint Nagy Lajos megírja emlékeiben, nem sikerült az ismerkedés, s nem lett belőle barátkozás. Egész életükre távol maradtak egymástól.
Ő, aki gyűlölte és tollára szedte a nyárspolgárt, aprólékos boncolgatásaival, csökönyös kis rögeszméivel, maga teremtette életformájával, életfilozófiájával és élettempójával a túl bohém, kérkedő és nagyzoló, felületes írók előtt csaknem polgárként hatott, s ha nem is rekesztették ki, de be nem vették írói körükbe. Sokáig ott éldegélt kint az irodalmi periférián.” (Bölöni György: A fiatal és az öreg Nagy Lajos)
1922 és 1929 között a Nyugat főmunkatársa volt, 1927-28-ban Együtt címmel haladó szellemű folyóiratot szerkesztett. Ez az időszak művészetének virágkora. Hangja megújult, hatott rá az avantgárd, különösen az expresszionizmus, novelláiban lefojtott indulatok, szenvedélyek törnek fel. Ez az időszak művészetének virágkora, sorra jelentek meg novelláskötetei (Lecke, Bérház, Uccai baleset), megannyi dokumentarista látlelet korának társadalmáról, szegények és gazdagok, elnyomók és megalázottak ellentétéről, e helyzet tarthatatlanságáról.
„Érdekes, hogy a hatalmaskodó hajlamú, agresszív emberek kezdtek buzgólkodni a védekezés tudományában, azok azonban, akik nem szeretnek mást bántani, undorodva unták az egész komédiát.” (Nagy Lajos: Pincenapló)
1932-ben Baumgarten-díjat kapott, anyagi helyzete stabilabbá vált. Az 1934-ben megjelent Kiskunhalom, az irodalmi szociográfia úttörő alkotása osztatlan elismerést hozott számára. Ugyanebben az évben Illyés Gyulával együtt részt vett a szovjet írókongresszuson, de a megvalósult szocializmus ellentmondásai kritikusabbá tették.
1941-ben kis könyvesboltot nyitott, de felesége zsidó származása miatt hamarosan bujkálni kényszerültek. Az ostrom alatt írt Pincenaplóját 1945-ben publikálta.
„Nagy Lajos hetvenedik születésnapjára vacsorát rendezett az Írószövetség a Gellért-szállóban. Írók voltunk együtt, tisztelők és barátok (kevés írónak volt annyi tisztelője, megbecsülője és barátja, mint Nagy Lajosnak). Amint ott ült az ünnepelt az asztalfőn, szeme gyakran az ajtó nyílására tévedt: várt valakit. Várta a hivatalos embereket, a minisztérium és a párt küldötteit, hogy azok is részt vegyenek e neki s nekünk, íróknak is nevezetes estén, s legalább jelenlétükkel megadják neki az értelmetlenül sokáig visszatartott elismerést. De az ajtón csak a pincérek jártak-keltek, a várva várt vendég, a nyugtalan, érzékeny, megbántott és beteg ember számára nem jött. Nagy Lajos a miénk volt csak, az íróké, s amennyiben mi is vagyunk az ország, az országé, a népé. Ezért meg nem bocsátható, ami akkor történt, s ezért sokban égi malaszt a késői dicséret, halmozott elismerés.” (Bölöni György: A fiatal és az öreg Nagy Lajos)
1945 után rövid időre reflektorfénybe került, belépett a kommunista pártba, a Szabad Nép munkatársa lett, 1948-ban elsők között kapott Kossuth-díjat. Örökös kritikai magatartása azonban hamarosan elszigetelte, a dogmatikus politika mellőzte és bírálta. Az önéletírás fedezékébe húzódott, A lázadó ember és A menekülő ember címmel megjelent írásai fontos vallomások önmagáról és koráról. 1954. október 28-án halt meg.
Illyés Gyula fogalmazta meg mindezt a legtalálóbban, klasszikus tömörséggel: „Az egyszerűség és időszerűség bátorságát bámultam tehetségében. Stílusának azt a nemes – majdnem azt mondtam: arisztokratikus – szürke színét, amelyről megéreztem, hogy nem fogják sem megfakítani, sem megsárgítani az esztendők. Aztán szemléletének épp oly nemes – ez a helyes szó: klasszikus – kérlelhetetlenségét, amely – ha gúnyolódott, ha ütött – egyformán a lényeget találta. Mindig a legnagyobbra vállalkozott: az úgynevezett kis dolgokra…”
A Csillag című folyóirat 1954. decemberi tematikus száma a legnagyobbaknak kijáró tisztelettel búcsúztatta a két világháború közötti magyar próza egyik legmarkánsabb alakját.
