„Ahogy fogynak vén napjaink, / ős jogaink úgy szaporodnak” Illyés Gyula háromszoros Kossuth-díjas író, költő, a 20. századi magyar irodalom és szellemi élet kiemelkedő alakja 115 éve született.
A Tolna megyei Felsőrácegrespusztán egy uradalomban jött világra. 1916-ban, szülei válása után édesanyjával a fővárosba költözött. Érettségi után a budapesti tudományegyetem magyar-francia szakos hallgatója volt, de az illegális baloldali tevékenysége miatti letartóztatástól tartva 1921 végén elhagyta Magyarországot, Párizsba ment. A nagy hírű Sorbonne-on hallgatott filozófiát, pszichológiát, irodalomtörténetet és francia nyelvészetet, könyvkötésből tartva fenn magát. 1926-ban amnesztiát kapott, s hazatérhetett.
ILLYÉS GYULA: NÉVJEGY, HANGJEGY
Nyitja e nevet friss rigó-
füttyel az I;
rügy-szag, kikelet, élni jó,
ezt hirdeti.
Vívja a két l az eget,
szárnyal, evez!
Mord vihart jelezve sziszeg
rájuk az s.
Nevem végén az u, az a
dob, döngve: gyász
hangpárja, magány, éjszaka
ebtutulás.
Avantgárd stílusban írt első verseit Kassák Lajos Munka című lapja közölte, de a következő évben már a Nyugatban jelent meg kritikája, utána pedig ez a folyóirat lett költeményeinek fő publikációs fóruma. Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel, Tóth Árpáddal ők alkották a Nyugat második nemzedékét.
Kozmutza Flóra professzora megbízásából Rorschach-teszteket készített híres írókkal, költőkkel, művészekkel, melyek eredményeit egy dolgozatban kívánta összefoglalni. Így hozta össze a sors 1936 decemberében Illyés Gyulával. „Flórába az első pillantásra olyan szerelmes lettem, hogy nem megforrósodott, hanem megfagyott a szívem. Nős voltam ugyanis. A pillantás előtt is már ismertem. De csak a hangjáról, s az is megejtett…” – írta naplójában az író, aki ekkoriban még együtt élt Juvancz Irmával, első feleségével. Flóra, habár szimpatikusnak találta a férfit, többet nem érzett iránta. Aztán hónapokig nem is találkoztak. A barát, József Attila 1937 elején kezdett szerelmet érezni Kozmutza Flóra iránt, és a hozzá és róla írt Flóra-ciklus már „a reménytelenség bizonyosságával volt terhes”. Míg Illyés Gyulának el kellett fojtania érzéseit, József Attila utolsó menekülésként vetette bele magát ebbe a szerelembe. Ősszel Illyés találkozót kért Flórától, és a szanatóriumi kezelés alatt álló József Attila felől érdeklődött, de beszámolt arról is, hogy feleségével különköltöztek, és felvetette kétségeit, bizonytalanságát, mintegy kérdésként: lehetne-e közös jövőjük. Illyés naplójából ma már tudjuk, hogy a költő miért nem foglalhatta versbe felesége nevét, illetve arra is fény derül, hogy a több mint négy évtizedes házasságuk alatt tett-e mégis kivételt. Naplójában így írt róla: „A nő, aki életemnek a gyökérzete lett, akinek birtoklásáért ma is küzdök, nekem gyermeket adott… Ez a nő főz rám, ő foltozza a fehérneműmet, ő intézi a gépírást, a levelezésem. Nincs olyan vágyam, amit ne teljesítene. Az egyetlen nő, akinek keresztnevét nem írhatom versbe.”
„Szeretni mást jobban, mint önmagunk – ebben találkozik a kereszténység – és a szerelem. Az egyik csak parancs azt, amit a másik magától értetődően mível, mihelyt tökélyét eléri. Ha freudista volnék, innen közelíteném meg Jézust. Freudista is lennék, ha meg tudnám közelíteni.” (Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1946 – 1960)
ILLYÉS GYULA: AZ ŐSZ MALMAI
A csivogó, a tarka-barka, törpe
kis röpdösők helyett a nagy-
termetű madarak,
a szálltukban is nehézsúlyuak –
cammogva hajtják körbe-körbe
a néma ég alatt
csikorgó malmukat.
Pelyhez már hegyeinkre
a lisztje.
És – nézd csak – fürtjeinkre.
A harmincas évek elejétől Illyés az irodalmi közélet jelentős szereplője: munkatársa a Válasznak, 1937-ben egyik alapítója volt a Márciusi Frontnak. Babits Mihállyal együtt szerkesztette a Nyugatot, majd a költő halála után, 1941 és 1944 között az utódlap, a Magyar Csillag főszerkesztője lett. A német megszállás után bujkálni kényszerült. A második világháború után tevékenyen részt vett a közéletben: egyik vezetője volt a Nemzeti Parasztpártnak, országgyűlési képviselő lett, szerkesztette az újraindult Választ, de 1948-tól visszavonult a közélettől. Egy mondat a zsarnokságról című költeményét 1956. november 2-án az Irodalmi Újság adta közre, a forradalom leverése után a versről évtizedekig szót sem ejtettek. Legszemléletesebb, balladaszerű alkotásai a magyar történelem egy-egy pillanatát idézik (Hősökről beszélek, Három öreg, Dózsa beszéde).
Illyés sokáig kiadatlan, lebilincselően érdekes ’56-os följegyzéseit, papírlapokra írt naplóját 1957 elején elrejtették és csak 2014 áprilisában került elő, és jelent meg Atlantisz sorsára jutottunk címmel. Az 1956. október 23-tól 1957. január 31-ig napról napra vezetett eseménynapló számot ad arról, hogy a költő hogyan élte át a forradalom és a korai megtorlások idejét, mint cselekvő és megfigyelő. Irányítója volt – Déry Tiborral, Németh Lászlóval, Tamási Áronnal és Veres Péterrel együtt – a forradalom egyik szellemi központjának, az Írószövetség elnökségének.
Prózaíróként is kiváló volt. A magyar szociográfiát a széppróza rangjára emelte a Puszták népében. A Puszták népe voltaképpen egy avantgárd gesztusból, André Gide 1927-es Kongói utazásának ösztönzésére született. Illyés Gyula a magyar „tengerfenék titkai közé reflektorfényt vető” (Babits) írószociográfiájával, máig nem múló hatású remekműben ábrázolta a két háború között a hazai hitbizományok és nagybirtokok vergődő cselédnépének életét, saját pusztai gyerekkora világát.
„Illyés költő, ez tette képessé és hivatottá, hogy fölfedezze számunkra az ismeretlen emberfajt, a „puszták népét.”
– Előttem, ami ebben a felfedezésben a legmegrendítőbb és legmeglepőbb, az, hogy a puszták népe cseléd. Ezt az elméletileg talán tudhattunk is, de éppen itt látszik meg, mennyire nem számít ilyen dologban az elméleti tudás. A puszta úgy lebeg fantáziánkban, mint az idillikus szabadság földje… S most Illyés Gyula arra eszméltet, hogy a puszták népe a magyarság egyharmada és legmagyarabb harmada, a szabadság szimbolikus honának gyermeke, kivétel nélkül cseléd, azaz szolga. Sőt, majdnem rabszolga… Illyés cselekedete az, hogy bevilágít ebbe a rettenetes mozdulatlanságba, mint aki reflektorfényt vetít a tengerfenék titkai közé. Ehhez a költő kellett: a száraz statisztikai vagy szociográfiai adatok sötétben hagynának… A magyarság egyharmada tenger alá került, és elevenen el van temetve.” (Babits Mihály: A Puszták népéről, Nyugat, 1936)
A forradalmiság kérdése foglalkoztatta Petőfi-monográfiájában. Hunok Párizsban című önéletrajzi regénye a Párizsba menekült magyar művészek világába vezet. 1969-ben világirodalmi szinten is újdonságot hozott a Kháron ladikján című esszéregénye, melyben kendőzetlen nyíltsággal vallott az öregedéssel járó szellemi és testi nyűgökről.
ILLYÉS GYULA: JOGAINK
Ahogy fogynak vén napjaink,
ős jogaink úgy szaporodnak:
kicsikarni már most,
amit megadnátok majd a halottnak:
későn, utólag! Lear király
dühe súg: egy morzsát, egy csöppet
nem hagyni el abból, mi jár,
kijár akkor a kutyadögnek.
Egy a rabság: nem lenni boldog!
Száműzött vagyok s fölkelő.
Térdre mind, amíg van idő;
míg kegyet oszt a trónja-fosztott.
Míg van időtök helyrehozni
– már most eleve – hogy kidobtok!
Ide mindent! Hisz meghalok s ti,
kiváltságosok, élni fogtok!
Illyés vérbeli színpadi szerző is volt, nagyívű, a nemzeti tudatot formálni kívánó történelmi drámák (Ozorai példa; Fáklyaláng; Kegyenc; Malom a Séden) mellett kitűnő szatirikus vígjátékok írója (A tű foka; Tűvétevők). Szellem és erőszak című kötetét tíz év késéssel, 1978-ban adta közre a Magvető Kiadó. Magasabb szintről származó tilalom volt a várakozás oka. De a kései kiadás ellnére is elmondható: ez a könyv fontos dokumentuma egy nagy elme igazságért folytatott küzdelmének – tanúság és tanulság mindnyájunk számára.
A heves természetű Illyésről Bertha Búcsú így írt: „Bort iszunk. Dohányszínű fotelban ül. Öltözéke puritán. Ing, nadrág, pulóver. A nyakára kendőt tekert. Megfázott. Úgy tűnik, vad és nyers a megjelenése. Olyan, mint egy végvári kapitány, vagy esetleg, mint egy kalózhajó kapitánya. Besenyő feje félig már lekopaszodott, de ettől nem lett sem intellektuális külsejű, sem öregemberes. Erős, határozott vonalú arca van. Inkább barna, mint vidékiesen piros. Egy férfi bronzból. Egy Illyés Gyula-szobor húsból. Dühkitörésre hajlamos, ha meghal egyszer, valószínűleg az indulatai végeznek vele. Fegyelmezi magát. A szépség tisztelete, az európai kultúra a vérében van. Pontosan ismeri a szavak és a mozdulatok értékét. Az életforma, amit vállalt, kényszeríti a jóra, hasznosra, okosra, mértékletesre.”
„Ha valaki öt nyelven képes elmondani – a kiejtés makulátlan tisztaságával – ugyanazt a zagyvaságot, attól a zagyvaság csak elmesötétítőbb lesz; hisz elszajkolója teljesítményétől még pulpitust is kap.” (Illyés Gyula: Szellem és erőszak)
„Ezek a mesék a tizennégymilliós magyarság megtelepülésének legkülönbözőbb tájain teremtek; magukon hordják így e tájak sajátos mondatalakítását, nyelvi zeneiségét és – gyakran csak e tájakon értett – szavait. Egységesíteni, mindnyájunk számára azonnal érthetővé akartam tenni őket, úgy mégis, hogy a sajátosságukat megőrizzék. Hisz egy nemzet annál szervesebb, minél sokszerűbb; szellemileg annál gazdagabb és szabadabb, minél összetettebb, sőt tarkább; akár a festő a színeivel. S azután: ezekben a nem ma keletkezett mesékben csaknem teljességgel áll még a különös törvény: nyelvünk finomságainak megalkotói, legművészibb mesterei nem is oly rég népünk legelnyomottabb, „legkulturáltabb” rétegének milliói voltak, a szegényparasztok. E mesterfogásoknak csak töredékeit is megőrizni nemzeti kötelesség, akár a műemlékvédelem.” (Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese)
Életpályája átívelte az egész XX. századot, benne a nemzeti és egyetemes értékek olyan összhangjával, amely a magyar irodalom legjobbjai közé emelte. Számos hivatalos kitüntetésben részesült: Kossuth-díjat három alkalommal kapott (1948, 1953, 1970). 1949-ben megszűnt akadémiai tagságát – posztumusz – 1989-ben állították vissza. 1983. április 15-én halt meg Budapesten.
