„Vidéken születtem és nevelkedtem, de a falvak életéről sokáig alig tudtam többet, mintha városban pillantottam volna meg a napvilágot.” Illyés Gyula ezzel a mondattal kezdi az önéletrajzi elemekkel színesített Puszták népe című regényét.
„Gyanakvóvá tesz, ha valaki túl sokat beszél a „gyökereiről”, főleg mielőtt gyümölcseit mutatná.” A már harminc évvel ezelőtt elhunyt Illyés Gyula hangjában, magatartásában, költői stílusában élesen elválik kortársaitól. Illyés lírája nagy hatással bír kortól függetlenül, de neve fel-felmerül későbbi felesége, Kozmutza Flóra és József Attila szerelmi kapcsolata által, és ritkábban olvashatunk róla fő műve, a Puszták népe miatt, ami akár regénynek is nevezhető, mégsem „csak” regény.
A hagyományteremtés, a népi kultúra témája mindig kényes téma, azok számára is akik írnak róla, és azoknak is, akik olvassák, érdeklődnek iránta. Pedig helye és érdeme van az irodalomban az életviszonyok leírásának és jellemzésének, a társadalmi megosztásoknak, szociográfiának. A falusi élettel és a falusi emberekkel való foglalkozás a szépirodalomban is megjelent. Az irodalmi szociográfia Tömörkény Istvántól indult, majd Móricz Zsigmond volt a legismertebb képviselője, akit Illyés Gyula váltott.
„Puszta magyarul nemcsak azt a regényesen szabad, tengervégtelenség legelőt jelenti, amelyen Petőfi méneseinek körme dobog; a dunántúli magyar nyelven ezt egyáltalán nem, abból az egyszerű okból, mert ott ilyenek nincsenek” – írja Illyés. Felmerül a kérdés: mennyire ismerjük a Puszták népe című művét? Iskolai tanulmányaink során némi fogalmat elsajátíthattunk felőle, de megértettük-e, el tudjuk-e helyezni arra az irodalmi polcra, amelyen helye lenne?
Illyés 1935-ben írta, s először a Válasz közölte folytatásokban, majd egy évvel később a Nyugat kiadója jelentette meg könyvalakban a Puszták népe művet, ami „a két világháború közötti magyar irodalom egyik legeredetibb alkotása címet is kapta” a Nyugat kritikájában. A kötetet Illyés Gyula a következő ajánlással fejezte be:
„Természetesen nem mondtam el mindent. Így is túl sokat markoltam. Akárhol nyúltam az „anyagba” ezerfelől tekeredtek ujjamra a szálak – hogyan kössek most befejezésül tetszetős bogot belőlük? Az olvasó megszokta, hogy a legfájdalmasabb kérdéseket felvető művek végén is lel valami útmutatást vagy ajánlatot a megoldásra, amely felvert lelkiismeretét megnyugtatja, ha csak annyira is, hogy még nincs veszve minden, mert lám, ha akadt, aki felfedte a bajt, lesznek, akik meg is gyógyítják. A közösségérzet, amely fölizgatta, egyben el is lustítja. Én nem merem olcsó hiedelmekbe ringatni, magam sem vagyok hiszékeny. Látom a baj nagyságát, előre látom következményeit is. Egy nép élete forog kockán. Mi az orvosság? Az az olvasóra is tartozik annyira, mint az íróra, hisz ő is tudja már, amit az író tud. Akik a „megoldás” nélkül a könyvet csonkának érzik és folytatást várok azoktól én is. Nekik ajánlom munkámat.”
A puszták népe alighanem a legkitűnőbb – és talán az egyetlen kitűnő – népismertető könyv irodalmunkban. Bemutat egy olyan népi kultúrát, amellyel Illyés előtt nem, vagy csak alig foglalkoztak, sem írók, sem politikusok, sem szociológusok, még az etnográfusok is elkerülték. Illyés részletes pontossággal írja le és jellemzi ennek a peremre került népcsoport emberének (a dunántúli nagybirtokon élő cselédség) munkáját, anyagi helyzetét, lakását, családi életét, viszonyát uraihoz és a kisbirtokos parasztsághoz, szórakozásait, bajait, örömeit, gyermekeiket, feleségüket – teljes és hiteles képet ad róla. Az objektív előadásban részrehajlás nélkül a tényeket szólaltatja meg maga helyett s annál súlyosabb lesz az ítélet, éppen kimondatlanságánál fogva, amely azokat sújtja, akik ezt a népcsoportot ilyen életviszonyok között hagyja.
Illyés az ősi kultúrák maradványainak, etnográfiájának és folklórjának kutatását igazolt adatokon és megfigyeléseken alapuló háttérrel támasztotta alá. Amiben a Puszták népe című kötetét egészen különlegessé tette, az az irodalmi megközelítés, az önéletrajzi jelenetek, a költői, már-már lírai emlékfoszlányok.
