„Míg a szerencse ragyog, mosolyognak a léha barátok; / ám zord felleg alól rád csak a tél vigyorog.” 2060 éve született Ovidius római költő, akit Augustus Tomi városába száműzött.
PUBLIUS OVIDIUS NASO: MÍG A SZERENCSE RAGYOG
Míg a szerencse ragyog, mosolyognak a léha barátok;
ám zord felleg alól rád csak a tél vigyorog.
Publius Ovidius Naso fiatal éveit gondtalanul élte Rómában, de 8-ban Augustus császár – ismeretlen okból – a Fekete-tenger partján fekvő Tomi városába száműzte, és ott is halt meg. Róma ez idő tájt nemcsak a fegyverkezés és a hadviselés birodalma volt, hanem az építkezésé, a kulturális felemelkedésé és az adományozásé is. Az előkelő származású és dúsgazdag, mára irodalomtörténeti fogalommá vált Caisus Cilnius Maecenas már az i. e. 40-es évektől odaadó híve volt Octavianus Augustusnak. Tapintatosan és eredményesen – baráti szóval, hízelkedéssel, nem utolsósorban pedig földbirtokok, villák, tisztségek adományozásával -, ma úgy mondanánk jó lobbizással nyerte meg az irodalom legjobbjait. Alaposan megnézte, kit fogad a házban, s az első bemutatkozás sem jelentett még barátkozást. A Maecenas-kör magvát Vergilius, majd Horatius, később pedig Ovidius és Propertius alkotta. Maga Augustus sem fukarkodott az elismeréssel, és Maecenas barátai idővel az ő bizalmasaivá is lettek.
PUBLIUS OVIDIUS NASO: ÁTVÁLTOZÁSOK
(METAMORPHOSES)
(részlet)
A VILÁG KELETKEZÉSE
Tenger s föld, s mindent takaró égboltnak előtte
mind e világ kerekén egyarcú volt az egész nagy
természet: chaos, így hívták: csak nyers kusza halmaz;
csak tunya súly: egymásra sodort, s még össze nem illő
magvai nem jól összetapadt elemek tömegének.
(Fordította: Devecseri Gábor)
Megalakulásának idejét és rangját is tekintve, Maecenas köre az első volt Rómában, de nem az egyetlen. Corvinus Messalla palotája lett a másik, kevésbé a császárhoz igazodó, függetlenebb szellemű társaság művészi otthona. Messalla maga ismert politikus és hadvezér volt, és eredetileg Augustus ellenzékéhez tartozott, ám még időben felismerte, hogyan érdemes támogatni a császárt. Az ifjabb költők közül Ovidius is csatlakozott Messalla-körhöz. Ennek a csoportnak a költészetét az apolitikusság, a magánélet dicsérete, csöndes visszahúzódás, idillikus természet- és falurajongás, békevágy és a szerelem viharzásainak megéneklése töltötte ki. S bár ezek az eszmények korántsem illettek bele mindenestül az Augustus által patronált klasszicizmus világképébe, ezt a csoportot is az augustusi program közvetett támogatójának tekintették.
PUBLIUS OVIDIUS NASO: AMORES
V.
(részlet)
S végig egész testén nincs hiba, egy se, sehol.
Mily vállat láttam s tapogattam s mily karokat, hej!
S két bimbója milyen kézbe-való, hegyes is
Volt és hószin melle alatt sima kis hasa! És a
Csípő! És fiatal combok is! és milyenek!
Egyenkint minek említsem? minden csudaszép volt.
Testét testemhez vontam is ám szorosan.
A többit ki ne tudná? … ő s én is kimerültünk.
Ó, legyenek gyakran máskor is ily deleim!
(Fordította: Karinthy Gábor)
Noha az egyik legkiemelkedőbb római költőként emlegetjük Ovidiust, elsősorban a szerelmi költészet édesszavú költőjeként tartja számon az utókor, és ez az ítélet igaz is, ha fiatalkori sikerét, népszerűségét teszi mérlegre. Szerencsésnek azonban legfeljebb valóban léha ifjúkorára mondható ez. Ovidius műveiben érzékenyen és ügyesen vegyítette a spontaneitást az egyszerűséggel, mégis költeményei közül sokat tartottak erkölcstelennek, és többször nyilvánosan is elégették azokat. Művei három fő téma, a szerelem, a mitológia és a száműzetés körül csoportosulnak.
Legismertebb és legjelentősebb – a görög-római mitológiát gazdagon átfogó és felvonultató – műve a Metamorphoses (Átváltozások), amit Devecseri Gábor fordításában olvashatunk magyarul. A tizenöt könyvre felosztott költemény-ciklusban minden olyan mítosz szerepel, amely az antikvitásban eleven és kedvelt volt, és amelyet a mi műveltségünk részévé nem utolsósorban éppen Ovidius és éppen ez a munkája tett. Az Átváltozások lapjain a költészetet élvező és a mítoszok iránt érdeklődő mai olvasó számos olyan történettel találkozik, amelyek iskolai élményei vagy más olvasmányai során lépten-nyomon előfordulnak. Virtuozitása, erőteljes és ízléses erotikája mellett tárgyi gazdagsága is növeli varázsát. Az eredetmondákat, az égi és földi szerelmes történeteket Ovidius lebilincselő elbeszélő és lírai erővel fűzi egységes, és két évezreden keresztül mindmáig joggal népszerű, játszva tanító és gyönyörködtető olvasmánnyá.
Marót Károly írja, hogy „életművében az Augustus-kori kifinomult, frivol, urbánus, dekadens szellem összeolvad az emberiség gyermekkorának egyszerű erkölcsei utáni nosztalgiával”. Ovidius költői egyénisége emberi közelségbe hozza Ovidius kettős arcát. „A szemelvényeiből megismerhetjük a szerelemre tanító, a száműzetésben kesergő és a római életet mindig valóságosan ábrázoló Ovidius sohasem halványuló oeuvre-jét”.
Ovidius száműzetése
PUBLIUS OVIDIUS NASO: ÁTVÁLTOZÁSOK
(METAMORPHOSES)
(részlet)
A VILÁG KELETKEZÉSE
Még egy fennköltebb s mindnél okosabb eleven lény
volt, mi hiányzott, hogy rajtuk gyakorolja uralmát.
S ím, ember született; kit formált isteni magból
tán az az építő, a világot szebbre teremtő,
vagy rokon ég magvát tartotta meg ebben a fönti
légtől csak nemrég különült, csak imént alakult föld;
mit víz habjaival vegyitett fia Iapetusnak,
és mintázta a mindenen-úr magas égilakókról.
Minden egyéb állat letekint görnyedten a földre,
embernek fölemelt orcát és adta parancsát,
hogy föl a csillagokig pillantson, az égre tekintsen.
Így, mely imént nyers volt s formátlan, a föld sosemismert
emberi orcákkal vált végül tündökölővé.
Augustus császár megadta a régi görög isteneknek, ami az isteneké. Az egyiptomi istenek templomát viszont már nem tűrte meg Róma falain belül, igaz távolabb már engedélyezte. A provinciákban – a hellenisztikus uralkodók példáját követve – „eltűrte” önmaga istenítését, sőt Rómában is jóváhagyta, hogy kerületenként kápolnát emeljenek tiszteletére, a házi istenségek (larok) között. Élete vége felé általánossá vált a Pax Augustea, az „augustusi béke” istennőként való tisztelete, az „Augustus” cím vallásos tartalmának és a császárt övező – Horatiust is dicshimnuszokra késztető – kultusznak logikus folytatásaként.
Az erkölcsök megszigorítása már nem ment ilyen könnyen. Főképp a házasságvédelmi rendelkezések váltottak ki nagy felzúdulást, amit később a császári család sorozatos botrányai is tápláltak. Augustus ebben sem tűrte az ellenvetést – Ovidius tragikus sorsa példázza, hogy mennyire nem -, az ősi erények magasztalását és követését a római állam alapkövének tekintette. Ovidius egészen addig kegyelt volt, míg Augustus és környezete rá nem döbbent: a Vénusz istennőt szolgáló poéta mintha elhanyagolná a többi istent. S ami ennél súlyosabb vétek, nem csatlakozott az ősi római, puritán erkölcsöket és isteneket régi jogaikba visszahelyező, új kultuszokat is meghonosító princepset dicsőítők táborához. Meglehet, még az udvar szerelmi botrányaihoz is van némi köze…
Ovidius Keservek (Tristia) című költeményei már a száműzetés dalai. Kr. u. 8-ban Augustus császár egy vers és egy eltévelyedés miatt kiutasította Rómából Ovidiust, tartózkodási helyéül kijelölve a Fekete-tenger melletti Tomi városát. Ovidius haláláig nem térhetett vissza Rómába, de az írásbeli kapcsolattartás nem volt számára tilos. Itt, Tomiban, ahol „barbárok a népek, és idegenek némely csillagok”, született meg többek között a Tristia című megrázó őszinteségű elégiagyűjtemény. A műben megmutatkozik Ovidius valódi zsenije: a mélyen átélt szenvedés a játékos virtuóz költőből megrendült és megrendíteni képes lírikust formált. Az I. könyvét még az egy évig tartó utazás közben, 8-9-ben küldte haza Rómába a költő, a többi négyet évenként. Ezek az elégiák verses levelek az otthoniakhoz. A versek címzettjeit soha nem nevezte meg, nehogy bajuk essék.
