„De a végén az ember mindig egyedül van.” 60 éve hunyt el Roger Martin du Gard Nobel-díjas francia író kritikai realista irányzat jelentős képviselője volt, aki műveiben folytatta és megújította a 19. századi realizmus és naturalizmus hagyományait.
Roger Martin du Gard 1881. március 23-án született a Párizs melletti Neuilly-sur-Seine-ben. Jómódú polgári családból származott, vallásos nevelést kapott, de kamaszkorában szembefordult az egyház tanaival. Gimnáziumi éveiben meghatározó olvasmányélménye volt Tolsztoj Háború és békéje, amely később „a nagy mintát” jelentette számára írói pályáján. 1899-től a párizsi Levéltáros Főiskolán történeti és művészettörténeti tanulmányokat folytatott. Az itt elsajátított kutatói módszer, a tények aprólékos, módszeres összegyűjtése és a hitelesség igénye írói módszerét is meghatározta.
A főiskola elvégzése után úgy határozott, hogy az írásnak szenteli minden idejét. Az 1909-ben írt első, Boldogulni című regényét a saját költségén adta ki, de műve visszhang nélkül maradt. A sikertelenség nem törte le, ismét hatalmas regénybe kezdett, de csak egy részletet adta ki Egy asszony közülünk címmel. Hamarosan ráébredt, hogy ez a műve is kudarcra van ítélve, ezért a még eladatlan példányokat zúzdába küldte.
„Ne félj túlságosan az ellentmondásoktól. Kényelmetlenek, de jótékony hatásúak. Valahányszor kibogozhatatlan ellentmondások ejtették rabul szellememet, mindig olyankor éreztem legközelebb magam a megfoghatatlan, nagybetűs Igazsághoz.
Ha újra élhetnék, új életemet a kétség jegyében szeretném leélni.” (Roger Martin du Gard: A Thibault család)
Több mint hároméves munkával 1913-ban készült el az Egy lélek története, amely meghozta számára a művészi és a közönségsikert. A kor legfontosabb és legjellegzetesebb kérdéseit bemutató mű hátterét a Dreyfus-per szolgáltatta. A regény sikere nyomán kapcsolatba került a Nouvelle Revue Francaise körével, szoros barátságot kötött André Gide-del és a színigazgató, rendező Jacques Copeau-val. Utóbbi színháza mutatta be 1914 elején paraszti környezetben játszódó komédiáját, a Leleu apó testamentumát. Az író maga is tevékenyen részt vett a színház életében: nemcsak darabokat írt számukra, hanem egy angliai turnén két kisebb szerepet is alakított.
Az első világháború kitörése után, 1914-től 1919-ig katonai szolgálatot teljesített. 1920-ban szakított a színházzal, az elkövetkező csaknem két évtizedet írással töltötte Normandiában, illetve Nizzában. Így készült el 1922 és 1940 között élete fő műve, A Thibault család, amely két család, a Thibault-k és Fontaninik összefonódó történetén keresztül mutatja be a polgárság szinte minden rétegét és boldogulási lehetőségeit. A regényciklust gazdag életanyaga, mély pszichológiai tartalma, humanista üzenete miatt a 20. század egyik remekművének tekintik. A regény megírása közben más műveken is dolgozott: 1929-ben jelent meg az Afrikai vallomás című elbeszélés, majd négy év múlva a Vén Európa című regény. Fő művéért, a polgárság hanyatlását ábrázoló regény művészeti erejéért és igazságszeretetéért 1937-ben Nobel-díjjal jutalmazták.
1939 tavaszán feleségével közép-amerikai utazásra indult. Útközben érte a világháború kitörésének híre, csak kerülő úton sikerült visszajutnia Franciaországba. A német megszállás éveiben Nizzában élt, ahol Maumort ezredes naplója című regényén kezdett el dolgozni, napjait komor kétségbeesésben töltötte. A háború végén visszatért Párizsba, majd vidéki birtokára. 1951-ben Jegyzetek André Gide-ről címmel megjelentette legjobb barátjáról írt feljegyzéseit, majd 1955-ben Önéletrajzi és irodalmi emlékek címmel naplójának néhány töredékét.
„Különös valami a halálfélelem… Hogyan lehet minden gondolat, minden érzékelés, minden szenvedés megsemmisülésétől félni? Hogyan lehet attól félni, hogy az ember nem lesz többé?
Talán csak egyedül az ismeretlen döbbent meg?
A halál érzése nyílvánvalóan az egyetlen, ami tökéletesen új a számunkra: átöröklöttségében ebből senki sem tapasztalt semmit…
Pedig a természettudományok emberének, aki ráér néhány másodpercig gondolkodni, nagyobb küszködés nélkül bele kell nyugodnia. Ha az ember jól megértette, hogy az élet nem más, mint átalakulások sorozata, miért ijedünk meg ettől az átalakulástól? Nem az első… MInden valószínűség szerint nem is az utolsó…
Aztán meg ha az ember hasznosan élt, ha harcolt, ha hagyott valamit maga után ugyan mit sajnálhat?
Bizonyos vagyok benne, hogy nyugodtan távozhatom…” (Roger Martin du Gard: Egy lélek története)
1958. augusztus 22-én halt meg Sérignyben. A kritikai realista irányzat jelentős képviselője volt, aki műveiben folytatta és megújította a 19. századi realizmus és naturalizmus hagyományait.
