„Köd előttem, köd mögöttem, / isten tudja, honnan jöttem, / szél hozott, szél visz el, / minek kérdjem: mért visz el?” 115 éve született Szabó Lőrinc Kossuth-díjas költő, műfordító, a XX. századi magyar irodalom egyik legnagyobb lírai tehetsége.
Száztizenöt éve, 1900. március 31-én született Miskolcon Szabó Lőrinc Kossuth-díjas költő, műfordító. Ősei református papok és tanítók voltak, Bethlen Gábortól a család nemességet is kapott. Apja Szabó Lőrinc mozdonyvezető, anyja Panyiczky Ilona. 1909 és 1918 között tanulmányait Debrecenben folytatta: az elemi negyedik osztályát, majd a gimnázium nyolc osztályát a Református Főgimnáziumban. Itt, a kollégiumban alapozta meg széles körű műveltségét. Olvasta és iskolai füzetekbe másolta Ady, Babits, Baudelaire, Verlaine verseit, ekkor születtek első műfordítói kísérletei.
SZABÓ LŐRINC: ÉGESD EL A KÖNYVEKET, KALIBÁN!
(részlet)
Kalibán
Égesd el a könyveket, Kalibán!
Pusztitsd el őket! Mind! Szőrös kezed
fojtsa koromba gyémánt agyvelők
értelmetlen tündérjátékait!
Nincs szükség rájuk. Mit pöffeszkedik
az isteni tudás? Üzlet az is!
Az aljas élet szégyelli magát
és álarcot vesz fel és hisz neki.
1918-ban besorozták, hadiérettségit tett, majd az őszirózsás forradalom után Budapestre költözött. A Műegyetem gépészmérnöki karára iratkozott be, de két hét múlva inkább a bölcsészkar magyar-latin-német szakán tanult tovább. Ekkor került kapcsolatba Babits Mihállyal, aki tanítványává és barátjává fogadta. A Tanácsköztársaság idején, Babits – aki 1919 májusától a modern magyar irodalom és világirodalom rendes tanára lett a budapesti egyetemen – előadásaival kapcsolatosan tanársegédi teendőkkel bízta meg.
Az egyetemet végül nem fejezte be: 1921 januárjában Babits házasságkötése alkalmából a Víg Agglegényben rendezett baráti összejövetelen megismerkedett Mikes Klárával, Az Est-lapok irodalmi rovatvezetőjének, Mikes Lajosnak a lányával, akit szilveszterkor feleségül is vett. Apósa révén Az Est szerkesztőségének munkatársa lett, cikkei mellett verseivel és műfordításaival szerzett nevet magának. 1922-ben jelent meg Kner kiadásában első verseskötete Föld, erdő, Isten címmel, amely komoly irodalmi sikert aratott. Közben műfordítóként is jelentőset alkotott, Babits és Tóth Árpád társaságában egyik fordítója volt Baudelaire A romlás virágai című kötetének.
A képen: ülő sor, balról: ismeretlen nő, Török Sophie, Babits Mihály, ismeretlen nő, Lépold Antal kanonok, Kosztolányi Dezsőné, ismeretlen, Einczinger Ferenc; álló sor: ismeretlen, Szabó Lőrinc, Kárpáti Aurél, Laczkó Géza, ismeretlen nő, Kosztolányi Dezső, Gellért Oszkár, ismeretlen nő, ismeretlen és Obermüller Ferenc gimnáziumigazgató 1930-ban (Fotó: Sziklay/OSZK)
A húszas években sorra jelentek meg kötetei (Kalibán, Fény, fény, fény, A Sátán műremekei), amelyeknek verseit az elvont gondolatiság jellemzi, a keleti filozófiák és Schopenhauer hatása jelenik meg bennük változatos versformákban. 1923-ban Bécsben megismerkedett Hatvany Lajossal, még ebben az évben megszületett a lánya, akit családi és baráti társaságban, versekben Kiskláraként emlegetett, később Gáborjáni Klára néven ismert színésznő lett. 1925-ben kezdődött huszonöt éven át tartó szerelmi kapcsolata Korzáti Erzsébettel, e viszony megrendítő dokumentuma az asszony 1950-es öngyilkossága után írott A huszonhatodik év című szonettciklusa.
SZABÓ LŐRINC: SZÉL HOZOTT ÉS SZÉL VISZ EL
(részlet)
Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja, honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?
Sose néztem, merre jártam,
a felhőknek kiabáltam,
erdő jött: jaj, be szép!
– megcibáltam üstökét.
Az 1932-ben megjelent Te meg a világ című kötet különösen nagy visszhangra lelt. Rába György szerint „A Te meg a világban hangjára lelt Szabó Lőrinc”. Illyés Gyula pedig úgy látta, hogy „soha a magyar gondolati líra ilyen csúcsokra nem jutott. A gondolatoktól feszülő vers nem elvont: sőt nagyon is tárgyszerű; egy korszak gondját s indulatát gyűjti. És soha magyar verskötet nem ábrázolta ilyen kietlenek, embertelennek az életet.”
1926-ban Pandora címmel művészeti, kritikai lapot indított, amely hét számot ért meg. 1928-tól 1944-ig a Magyarország című lap munkatársa volt. A harmincas évek elejétől a népi írók körébe is sorolták, részt vett a Márciusi Front megalakulásában is. Sokat szerepelt a rádióban, a Nemzeti Színház számára Shakespeare-t fordított, három ízben is Baumgartner-díjjal jutalmazták. 1943-tól egyre inkább a jobboldali elfogultság jelent meg írásaiban, emiatt 1945-ben vizsgálati fogságba került, majd „feddéssel” igazolták, s publikációs tilalommal sújtották.
1946 és 1949 között a Válasz költői rovatának vezetője volt, 1947-ben pedig – többek heves tiltakozása ellenére – felvették az Írószövetségbe. Az üldöztetések elől a munkába menekült, s 1947-ben a Püski Kiadónál megjelent a Tücsökzene című kötete. 1949-től ismét nem publikálhatott, jobbára műfordításokból élt, s A huszonhatodik év darabjain dolgozott. 1956-ban tagja lett a Petőfi Pártnak, az Irodalmi Újság november 2-i számában Ima a jövőért címmel üdvözölte a forradalmat.
Már súlyos beteg volt, amikor 1957 márciusában megkapta a Kossuth-díjat, s nem sokkal később megjelent A huszonhatodik év című kötete. Ennek sikerét azonban nem érhette meg, 1957. október 3-án meghalt. Illyés Gyula, a költőtárs, utolsó évei legjobb barátja így búcsúzott tőle: „Barátaid, küzdőtársaid megbízásából és kívánsága szerint mondok búcsút, kedves Lőrinc. Mindazok nevében, akik képtelenek fölfogni, hogy nem vagy, mert régtől fogva jól tudták, hogy ki voltál és ki leszel: halhatatlan szellem, a legnagyobbak közül való. Se veszteségünket felmérni, se fájdalmunkat kifejezni nincs méltó szó. Köszönjük, hogy életünk alkotórésze lettél. Nyugodj békében.”
Szabó Lőrinc: Költészet és optimizmus
(részlet)
Mindig elégedetlen voltam magammal és a körülményeimmel. Harmincéves lehettem, amikor aztán ezzel az elégedetlenségemmel is elégedetlenkedni kezdtem. Untam, meguntam az örökös lírai siránkozást, az öngyilkosság és a mámoros elragadtatás közt hányódó belső kilengéseket. Talán maga a betegség ijesztett rám, és próbálta kitermelni a gyógyszerét. Elítéltem a természetem bizonyos egyoldalú és túlzó hajlamait, bármennyire általános-emberiek voltak. Úgy néztem egyik-másik éppen aktuális szomorúságomra és az okaira, mint idegen anyagra, mely szervezetembe tolakodott, mint valami piszokra, amely irritál és fertőz. Az életösztön védekező mozdulata volt ez: bajok és fájdalmak leleplezése, aláértékelése, kiküszöbölése. Lassanként megtanultam „vállalni magamat”, ami első ereje a gyengének. Azzal pirítottam magamra, hogy „legkönnyebb szomorúnak lenni”. Nem tagadhattam a külső rossz valóságot s főleg nem a „metafizikai rosszat”, amit Madáchcsal és Madách nélkül – egyformán mindig látott és lát minden gondolkozó, akiben nem él igazán a vallásos hit. De megtagadhattam, a magam bűnének, sőt egyenesen a magam gyártmányának tudtam már minősíteni az élet igen sok kellemetlenségét. Az idő, az öregedéssel és tapasztalással járó közöny előbb csak fertőtlenített bizonyos fokig a pesszimista mérgező anyagokkal szemben; később az erőm aktívabb lett, önmagát növelte, és életlátásom időnkint határozottan megenyhült. Különbéke című könyvemben tanulságos, sőt mulatságos és hasznos kis bizonyítékai akadnak annak, hogy egy ember hogyan tanul meg járni az ingoványon. Tapasztaltam is nyomban, hogy versrajongók úgy kezdtek hozzám fordulni, mintha orvosuk, kalauzuk volnék.
Felhasznált irodalom:
Szabó Lőrinc – Vers és Valóság / krk.szabolorinc.hu
Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc pályaképe
