„Nem az irodalmi jelenlét érdekel most (a kötelező körökön kívül, vagyis amikor én lépek fel, irodalmi társaságokba se járok), hanem az, hogy megírjam, amit meg kell írnom, legyen az vers, próza vagy dráma.” Szabó T. Anna költővel Ayhan Gökhan beszélgetett.
Aki olvasta gyermekeknek írt meseköteteit, verseit, soha nem szabadul vidám, intelligens humoros írásaitól, aki megismerte felnőtteknek írt köteteit, mindig keresi, hol találja nevét, mikor jelenik meg egy újabb műfordítása, verse, kritikája. Szabó T. Annával, a magyar kortárs irodalom egyik legkedveltebb szerzőjével beszélgetett Ayhan Gökhan.
Az elmúlt években mintha kevesebb verset publikálnál, s versesköteted is viszonylag régen, 2010-ben jelent meg. Írsz verset folyamatosan, csak azokat nem nagyon küldöd a folyóiratoknak, és már egy kötet anyaga is összegyűlt?
Ritka az olyan időszak, amikor versekkel árasztom el a lapokat. Van, hogy fél vagy akár egy évig nem írok verset, de aztán hirtelen egyszerre többet is; március-áprilisban, a brutális tavaszidőben, általában még az is feltör a tudat alól, amit korábban jó alaposan bedöngöltem. Az elmúlt két hétben például rengeteget írtam, a magam számára is váratlanul; ilyenkor tudom, hogy ki kell használni a lendületet, mert aztán megint a csend következik.
Nemcsak azért nem írok sok verset, mert nehéz. Nagyon kevés időm van arra az üres figyelemre, ami a vershez szükséges, és ami leginkább a horgászás vagy a vadászles ajzott nyugalmához hasonlítható. Az időmet nemcsak a családom tölti ki (ami jó sok gyakorlati teendőt, többek közt napi egy-kétszeri főzést, vásárlást jelent, mert egyik gyerek sem napközis, mindenki mindig itthon eszik), hanem a napi pár órányi zavartalanabb délelőtti és a jóval mozgalmasabb és zajosabb délutáni időszakban a pénzkereset (fordítás) és az egyéb szakmai kötelmek is, ami lehet akár tanulmányírás, szerkesztés, levelezés vagy éppenséggel különféle fellépések.
Most már úgy érzem, kezdek belejönni a ritmusba: mivel hosszú évek óta reményem sincs arra, hogy akár rövid időre is egyedül elvonulhassak valahová dolgozni (a családnak még az is sok, ha egy-egy külföldi konferencia, felolvasás vagy fordítótábor miatt négy-öt napig nem vagyok velük), megtanultam ki-bekapcsolni a figyelmemet; bár még mindig megvisel és kimerít a sok hirtelen fókuszváltás, de örömmel jelentem: egyre profibb vagyok. Innentől kezdve akár fél lábon, guggolva, létrán, száguldó autón fél kézzel is, de meg fogom csinálni.
Szóval: igen, dolgozom, verseken is, készen van az új kötet, Kerített tér a címe, remélem, meg is jelenik nemsokára. Végre a lapoknak is küldtem, de ez másodlagos ahhoz képest, hogy írok – ebben a kötetben is van olyan vers, amin egy teljes évig ültem, leginkább hanyagságból, de azért is, mert vártam, hogy jöjjön a többi.
Nem az irodalmi jelenlét érdekel most (a kötelező körökön kívül, vagyis amikor én lépek fel, irodalmi társaságokba se járok), hanem az, hogy megírjam, amit meg kell írnom, legyen az vers, próza vagy dráma. A legfontosabb most éppen a próza: két-három folyamatban lévő rövidebb írást leszámítva készen van a novelláskötetem, a Robbanótest. Ezt akarom a leginkább tető alá hozni most.
Milyen munkák hevernek még a fiókban és azon túl?
Ha visszanézek, akkor látom csak igazán, hogy mennyit dolgoztam az utóbbi években – sok olyasmin is, ami nem olyan látványos, mint egy megjelent kötet, mert legalább annyi munkám fekszik versen-túli dolgokban is. Többször nekifutottam, hogy összeszedegessem az itt-ott megjelent írásaimat, és a hevenyészett számvetés így néz ki a szinte-kész könyveimről: egy könyvnyi tanulmány, előadás meg recenzió; egy jókora kötetnyi vers- és drámafordítás – ezekkel a mai viszonyok közt eszembe se jut próbálkozni kiadóknál; kötetnyi személyes esszészöveg és jegyzet; valamint – és talán ez töltötte ki a legtöbb időmet az utóbbi években – tíz kész színdarab (a két legkorábbit leszámítva mind színházaknak írtam, felkérésre, játszották-játsszák is őket.) Kicsit meglepődtem, amikor a megjelent műfordításokat próbáltam összeszedni, mert ötvenvalahány kisebb-nagyobb kötetet számoltam össze; jó húsz éve fordítok, úgyhogy ez nem is olyan sok, különösen, hogy egy része gyerekirodalom.
Fordítottál gyerekkönyvet és jelent is meg gyerekkönyved. A komoly, felnőtt szövegeket író Szabó T. Anna átevezett a gyerekirodalomba, vagy ez most átmenet, műfajkalandozás?
Eszem ágában sem volt átevezni sehová. A gyerekeimnek kezdtem írni, sőt, a gyerekkönyvek fordításába is így keveredtem bele; soha nem a „közönségnek” írok, hanem nekik, rajtuk tesztelek le mindent, még a fordításokat is (ebben most már komoly segítségemre vannak). A színházi gyerekdarabjaimat is mindig az ő érdeklődésükhöz, korukhoz igazítottam. Van persze némi korosztályi elcsúszás most már: több megjelenés alatt álló gyerekkönyvem is van, amit ők már kinőttek; a januárban befejezett felnőttmese-könyv (Senki madara a címe), és a kamasz-könyv, amit most írok, talán egy kicsit idősebbeknek szól. Amíg a fiaim egészen ki nem növik a gyerekkönyveimet, addig biztosan írok ilyet – remélem, lesz még egy utolsó gyerekvers-kötetem, és még pár kisebbeknek szóló rövid könyvem; de most már inkább a kamaszkor érdekel. A legutóbb egy tizenhat-tizenhét éveseknek szóló darabot írtam (Szarvasok szövetsége a címe), most is játsszák Veszprémben; jó lenne regényt is írni belőle, lehetőleg még azelőtt, hogy teljesen elfelejteném azt az intenzív, érzelmileg felkavaró élményt, amit az írása – és a színpadon való megpillantása – jelentett.
Erről jut eszembe: a színház azért is izgalmas, mert zeneszerzőkkel dolgozhatok együtt; nagyszerű zenészekkel hozott össze a jósors, Dés Andrástól Csengery Dánielen át Lázár Zsigmondig, hogy csak néhány nevet említsek. Zenészekkel fellépni is nagyon jó, gyerekprogramokon különösen – az ilyen alkalmaknak örülök a legjobban, mert nekem is szórakozás.
Szinte mindenkit közvetve és közvetlenül érint a gazdasági válság, a klímaváltozás, az emberek közt fellépő társadalmi problémák. Megtalálod a művészetben és a családban a nyugalmat, a védelmi burkot? Megóv valamelyik?
Nem óv meg semmi, csak az óvoda; és ez csak félig-meddig idétlen nyelvi poénkodás, mert amíg egészen kicsik voltak a gyerekeim, amíg többször láttam rajtuk az önfeledt játék felelőtlen örömét, addig én is védettebb voltam – minden izgalom és szorongás ellenére megvolt a halhatatlanság illúziója.
Jó perceiben az ember egy csecsemővel-kisgyerekkel az ölében úgy érzi, hogy megvan az a biztos pont, amiből kifordíthatja a helyéből a világot. A születés utáni pillanat eufóriájában ott volt az újszülött mint istenbizonyíték; aztán a kisbaba, mint saját isteni mivoltunk tükre (itt most azért ironizálok, mert a kiskamaszkor viharából tekintve kicsit abszurdnak látszik már ez a kölcsönös áhítat és feltétlen odaadás, pedig megvolt, igen, megvolt az, ami még azért ma is érződik: hogy mégiscsak részei és részesei vagyunk egymásnak); és végül a kisgyerek, mint önnön gyerekkorunk mindenre-kész csodálkozásának és csodavárásának eleven emlékezete.
Az iskola azonban más: az már igazodásra, engedelmességre nevel, munkaerőt – sőt: humán erőforrást – akar faragni mindenkiből. Én annak idején – a tanári diploma megszerzése után rögtön – kihátráltam ebből a társasjátékból, mert nem akartam csalni, vagyis azt hazudni, hogy még élvezem is; most viszont megint meghatározza a napjaimat a fiaimon keresztül, vagy legalábbis korai kelésre, állandó készenlétre és küzdelemre kényszerít. Ez már eleve rést üt azon a pajzson (nem, sajnos nem burkon), amivel tizenöt kemény évig ellenálltunk a konvencióknak a helyenként elég keserves, de számunkra egyedül vállalható szabadúszó életforma által.
Persze az iskola még a legkevesebb; nem itt van a baj, csak ezen is lecsapódik; kicsiben látni, hogy mi történik nagyban. Az emberek feszültek, kiszolgáltatottak, félnek; nem tudják kiszámítani, mi következik. Gazdasági válság ide vagy oda, az mégsem normális, hogy egy tanár, ha nem akarja csődbe vinni a családját, nem engedhet meg magának akár hetente egy-egy könyvvásárlást vagy színházat. Azok, akik fogyasztanák a kultúrát, nem tehetik, azok meg, akik tehetnék, tesznek rá, a sztárokkal és politikusokkal az élen; a gyerekek pedig érzik ezt, és nyilván nem a lúzerek, hanem a májerek közé akarnak majd tartozni, és nehéz lesz meggyőzni őket arról, hogy Arany Jánost olvasni jobb, mint letölteni a legújabb játékot a mobilra.
Manapság leginkább a kultúrára jut a legkevesebb pénz. Mit tanácsolnál fiatal íróknak, egyáltalán, fiatal művészeknek, akik mindenáron művészetből akarnak megélni, és nem értenek se a joghoz, se az informatikához, se a közgazdasághoz.
A kérdés is mutatja, hogy hol tartunk. Süt belőle a kétségbeesés. Nem is kell semmit hozzátennem. Tanácsot, mert udvarias vagyok és válaszolni szeretnék, csak egyet adhatok: kedves fiatal író, ne felejts el olvasni. Nem szeretném megsimogatni senki buksiját, se biztatásképpen, se jóváhagyólag, áldást aztán meg végképp nem osztok. Írj, ha bírsz, vagyis ha nem bírsz nem írni; ha pedig kibírod írás nélkül, akkor csak olvass, de azt feltétlenül. És vond le a konzekvenciákat.
Sokan panaszkodnak – értelmiségiek és a társadalom szinte minden rétege felől érkezik kritikus hang, – a jelenlegi Magyarországra. Hogy reménytelen itt az élet és a helyzet nem javul, mi több, egyre rosszabb. Lassan ott tartunk, hogy a Dunát megint be kell deszkázni, hogy ne lehessen nekimenni, mint drága Szép Ernő írta. Egy nehéz – gazdasági, politikai és társadalmi válságban élő országban mit tehet az ember, hogy jól érezze magát?
Nem akarok károgni; de bennem se tombol a kötelező hurráoptimizmus, én is el vagyok keseredve. Ebben a pillanatban semmi biztatót nem tudok mondani; legfeljebb azt, hogy most vigadjunk, ha bírunk, mert a holnap biztosan rosszabb lesz. Olvasom és szenvedem a híreket (már csak a neten, mert a tévé-rádió mindkét oldalról pofátlanul egyoldalú), és vagy a saját bőrömön érzem őket, vagy csak kitöltik és megkeserítik a napomat; máig tartó fájdalom például olvasni arról a velem egyidős debreceni volt iskolaigazgatóról, aki néhány hete öngyilkos lett; nem ismertem, mégis fizikai kín rágondolni, hogy mi vitte idáig. Csak levonta a logikus következtetést, amit én nem akarok levonni. Borbély Szilárdról meg már beszélni sem tudok, annyira megrázott a halála; mindenki rá gondol most, minden író; ezt látom és érzem. Őt se tudta megvédeni senki és semmi; és ettől hirtelen mindenki védtelen lesz és reménytelen. Mintha titkon – mert erről még magunknak se merünk beszélni – mindenki azt gondolná, hogy helyettünk és értünk halt meg; de ez ellen ő tiltakozna a legjobban. Épp azért kell felemelni a fejünket valahogy, mert ő elborzadna, ha látná, hogy olyan szerepbe került, amit soha nem akart eljátszani. Nem lehet még halálában is rárakni a saját életünk terheit. Szörnyű szakadék nyílt meg itt az utóbbi években, vagy akár hetekben is, előbb-utóbb bele fogunk esni.
Akkora a baj, hogy már én is politikai verseket kezdtem írni, éppen a tehetetlenségem ékes bizonyítékaképpen, pedig semmi kedvem az ilyesmihez, soha nem szerettem a váteszi pózt. A nyolcvanas évek Romániájának és a harmincas évek Magyarországának a szellemét látom feltámadni: csapnivaló kombináció. És közben nincs alternatíva és nincs kiút, ugyanazokat a köröket futjuk huszonöt éve, mert mindenki csak a pártpolitikával, a maga kicsinyes érdekével, győzelmével vagy vereségével vagy pénzével van elfoglalva; pedig nem jobbra-balra kellene most nézni, hanem felfelé, az igazság felé, vagy a lábunk elé, hogy bele ne essünk valamibe, amiből nem tudunk majd kimászni. Persze lehet, hogy soha nem is voltunk kint belőle igazán: a huszadik század mocsara után nem volt igazi bűnbánat, sem megtisztulási szándék, mert felejteni mindig könnyebb, mint emlékezni. Először magunkkal kell őszintének lenni; ez az, amiért elengedhetetlenül fontos volna mindenkinek jó irodalmat olvasni. Nem úszhatjuk meg, ha még olvasni is elfelejtünk. (A kultúra csak a szórakoztatásra jó, mondta nemrégen egy prominens politikus. Igen, hogyne, persze. Ezért tartunk ott, ahol.) Nekem a könyv és a zene az egyetlen utam, menedékem, és persze hamleti csapdám is.
Nagyon jó, hogy pont Szép Ernőt említed, mert Weöres mellett most éppen őt olvasom a legtöbbet, ijesztően sokat tud rólunk, és a mai országról is. Sürgősen ajánlanám mindenkinek elolvasásra vagy újraolvasásra az Emberszagot. Meg persze Kosztolányit és Karinthyt, akik még tudtak röhögni magukon, vagyis magunkon, és úgy játszottak, hogy közben nem hazudtak. Aki nem megy fejjel a kőfalnak, mint Petőfi („Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? Ki meri meglátni, ki meri idézni az igazi arcát?”), aki nem hal meg fiatalon, az mind megalkuszik a sorssal, vezesse bármilyen hit vagy jó szándék. Muszáj idéznem Karinthyt:
„- Hol a büszke és szabad Magyarország?
– Kérlek alássan… igazán furcsa vagy… dolgozunk rajta… én is… de az nem megy olyan hamar… az embernek élni is kell.”
És mi élünk. Szépen elszámolunk minden pillanatunkkal – én is soroltam hosszan, hogy mit dolgoztam, mintha az megváltoztatna bármit.
Az egyetlen reményem mégis a váratlan szabadság: az öröm. Ezt nem lehet kiérdemelni vagy kikövetelni: kegyelem. Még megalkudni se kell érte senkivel. Amíg ez van: minden van.
Akkor tehát?
Ki-ki olyan következtetésre jut, ami hajlamának, erejének vagy céljának leginkább megfelel. Akinek a szép tetszik, írjon szépen (ezt nem ironikusan mondom, sőt), akinek a vadság, az ugorjon neki, rombolja a határokat; de soha ne jutalomért tegye, hanem meggyőződésből. Csak a pénzért írni lehet ugyan, de nem szabad; viszont szégyennek se mondanám, ha valaki pénzt kap az írásaiért – ha már Kosztolányit vagy Karinthyt emlegettem: az ő életművük egy része, a számtalan izgalmas sőt, remek, megrendelésre vagy lapoknak szállított kisebb-nagyobb írás sem jött volna létre a honor ígérete nélkül. Verset is lehet írni így, szerencsés esetben még jó verset is, Petőfi, Ady, Szabó Lőrinc a megmondhatója. (Ha valaki képes rá, akkor ezen a téren itt és most még jó dolgunk van, amíg vannak irodalmi lapok; megélni nem lehetne a publikálásból, de legalább még adnak érte pénzt.)
Egyetlen dolog fontos: hogy közben ne felejtsük el, mit is akartunk igazából, amikor először írni kezdtünk. Lehet honoráriumot kapni a Találkozás egy fiatalemberrel című cikkért, de soha nem szabad elfelejteni régi önmagunk arcát; tudni kell viselni vagy viszonozni azt a meg-nem alkudó kamasztekintetet. Jó, rendben, nem mi megyünk fel a Marsra, de vajon meghódítottuk-e legalább azt a nyomorult földi hegycsúcsot, ami olyan távolinak tűnt gyerekkorunkban? És készek vagyunk-e még mindig bármikor egy űrutazásra? Edzésben vagyunk-e még, vagy már megelégszünk a kényelmes, megbízható liftekkel?
Itt nem mentség az, hogy meg kell élni. (Magamnak is mondom, igen.) A lemondás az lemondás, bármilyen furfangosan igyekszünk körülírni. Azok közül, akik túlélték a legköltőibb életszakaszokat, a gyerek- és kamaszkort, és írás közben őszültek meg, csak az hozott létre maradandót, aki a mélységben sem mondott le a magaslati levegőről. Már csak azért is érdemes valamelyest ismerni az írók életrajzát, hogy lássuk, mit viseltek el: Kazinczy nemcsak a várfogságot bírta ki, hanem a teljes könyvtárát is el kellett adnia; Arany kisiskolások dolgozatait javította vakulásig; Weöres disznókat őrzött; Szabó Lőrinc, miközben egy napos hegytetőn ült, és mindenki nyaralt körülötte, reggeltől estig fordított; és most csak a jobb módú írókról beszélek. Mi is laptop előtt ülünk, napi tíz-tizenkét órát, gépelünk ínhüvelygyulladásig és agyzsibbadásig – pedig sokszor egyetlen mondatot, egyetlen verset ír az ember egy hosszú nap vagy éppen hét alatt; mennyivel gyorsabb és látványosabb bármilyen más munka. Fordítani, cikket írni, szerkeszteni sokkal könnyebb ennél a kínlódásnál – mondhatnám: az már kész üdülés. Nem az a baj, hogy dolgozni kell – azt mindannyian tudunk. Az a baj, ha nem marad idő arra, ami igazán fontos.
Praktikus tanáccsal ez ügyben kevéssé szolgálhatok. Voltak, vannak és talán lesznek is ösztöndíjak, ezek segíthetnek olyankor, amikor nagyon írni akar az ember; a többi meg majd csak lesz valahogy. Én nem azt akarom, hogy tartson el az állam; de az életfontosságú, hogy azoknak legyen elég pénzük, akik minket, írókat, zenészeket, képzőművészeket eltartanak. És persze jó lenne az is, ha akarnának még olvasni-hallani-látni minket, mire eljutunk odáig, hogy megint megengedhessék maguknak.
Az elmúlt években az egyik évet a házasság évének nyilvánította a pápa, s a házasság hetét nem olyan régen hagytuk hátra. Férjeddel, Dragomán György íróval hosszú ideje élsz házasságban. Ennyi idő után két egymással összhangban élő ember a szerelem milyen fokára jut el?
Házasság hete? Ez vicces. Kábé annyira, mint a nemzetközi nőnap. Soha nem lengettem a házasság szent zászlaját, legalábbis nem állt szándékomban. Erről nem lehet általánosságokat mondani, a konkrétumokhoz pedig annyi köze van bárki másnak, amennyit megírok; amit elmondok, az kevésbé fontos és érdekes, mert már maga a kérdés természete, az interjúhelyzet is torzítja a választ. Nincs olyan, hogy „a házasság”: emberek vannak. A számomra meghatározó sorsszerű emberi szövetségek (például Mészöly-Polcz, Nemes Nagy-Lengyel, Vas-Szántó, Weöres-Károlyi) mind különböznek, egyetlen dolog közös csak bennük: hogy képesek voltak, ahogy Polcz Alaine mondta, egész lényükkel a másik felé fordulni; ha nem is minden pillanatban (hiszen alkotók és szabad emberek voltak), de mindig kitéphetetlenül jelen voltak egymás életében vagy gondolataiban. Ez a szerelem: a kétnemű egy-ember; a többi csak járulék.
Kétneműt mondok, de ezzel nem a férfi-nő házasságokat óhajtom dicsőíteni (a házasság hetét, évét, satöbbijét ilyen célokra is használják, már csak ezért se hiszek benne); én az androgün állapotról beszélek, a megosztottság nélküli egység meg-megújuló pillanatairól. A házasság az csak név, polgári keret: a ház, a fészek, a satöbbi domesztikált szimbóluma; nem ez számít. Megint csak azt mondom: az öröm számít. A határokat elmosó, feloldó és feloldozó öröm. Ebben nincs „kifulladás” – ez élet-halál kérdése. Nincs sztázis, amíg extázis van. És fordítva. Ez nem puszta szexualitás, nem elsősorban a test beszéde: a lélek a tét. Az ép elme, az egész mindenség. (Megint Borbély Szilárd: A Testhez; nem véletlenül rímel benne a pina és az ima; ha nincs közösség: akkor semmi sincs. Akkor a nincs van.)
Ennek a közösségnek nincsenek fokai, fokozatai, lemérhető hőfoka, körülírható tartományai, mint ahogy zászlaja, hadserege, proklamációi sincsenek. A házasság nem tudja házitűzhellyé szelídíteni a mitikus-kozmikus erőket; csak az irgalom képes rá, a szerelmet egyszerre fékező és tápláló szeretet. „Ámor mondja: – Engesztelő máglyatűz minden bántalomért és bánatért: ez a két szeretőnek rohama egymás ellen, valamennyi gátat áttörve, csak egy lassítja: akaratlan kímélet a másik iránt, ő maga sem tud róla. De párja semmitől sem szenved inkább, mint éppen e kímélettől, pedig benne is ugyanez lakik. Végül a kettő eggyé olvad, és mégsem egy: nem marad más feloldatlan, mint ez a tétova mozdulat: fátyolvékony, mégis páncél-erős határ mindörökre; titok, melyben az irgalom a szerelemnél is hatalmasabb. Ez a pillanatnyi megingás, parányi késlekedés veti borúba, viszályba és szenvedésbe a világot; mégis nélküle a szerelem mindent rögtön elhamvasztana, tüzét az érzéketlen porszem se bírná – mondja Ámor.” Mondja Weöres Sándor.
Ayhan Gökhan
Átjáró
Fotók: Képmás, Emmer László
