A Forte előadásai igazi intellektuális csemegék. A Bűn és bűnhődés az utóbbi idők legemlékezetesebb előadásai közé tartozik. A Szkénében bemutatott Bűn és bűnhődés című darabról Hegedüs Barbara írt.
Agota Kristof A nagy füzet című regényének a közepes mozidarabnál százszor emlékezetesebb színházi feldolgozása magasra tette a lécet, ezért izgatottan vártuk, mit kezd Dosztojevszkij univerzumával a tehetséges csapat.
A Bűn és bűnhődés a 19. század egyik legfontosabb prózája, mind ön-, mind hatásértéke óriási. Nyugtalanító kérdéseire – létezik-e felsőbbrendű ember, vajon értéknek tekinthető-e a humánum önmagában, feljogosítható bárki is, hogy valamilyen ideológia nevében embert öljön – Horváth Csaba rendező-koreográfus és a Forte Társulat próbál választ találni. Majd négy óránk volt rá, hogy a sűrű előadásból kihámozzuk a viszonyok és összefüggések magyarázatait, az eredmény pedig bűvölet, misztérium, és a teátrum sötétjéből csatakosan előjövő néző számvetése: az ilyen küzdelmes előadások miatt érdemes színházba járni.
Horváth Csaba rendezése nem veti el a regény narratíváját és főbb csomópontjait. A jól ismert rendben, könnyen azonosíthatóan és majdnem hiánytalanul sorjáznak a színpadra a Bűn és bűnhődés szereplői, hogy reprodukálják a konfliktusokat, egymásra találásokat, semmibe veszéseket, szellemi megvilágosodásokat. Horváth azonban nem az a rendező, aki megtorpan egy mű tiszteletteljes interpretálásánál. A Szkéné Bűn és bűnhődésében megkomponált metóduson belül, gondosan felépített koreográfiában bomlik ki lépésről lépésre minden személyiségrajz, folyamat, jelentés. A rendhagyó színpadi mozgás, ének, és a cselekvést át-meg átszövő számtalan kreatív ötlet éppolyan fontos dramaturgiai eszköz, mint a dialógusok, a végére pedig az elemek kerek egységgé, hatásos egésszé zárulnak össze.
Nem is lehet mind felsorolni a sziporkázó, az előadás szövetébe mégis szervesen épülő ötleteket. Az elfolyó idő monotonitását a földre dobált betonszürke szivacsokon ütemre surranó, meztelen talpak jelzik. A koncepció egyik alappilléreként, folyamatosan és hangsúlyosan kerül elő a Pénz, mint abszolútum: helyenként a cselekmény logikája diktálja (mint például Szonya lopással vádolásának jelenetében), de ott is fel-felbukkan, ahol nem ab ovo a történet része: elhulló bankjegyek, megsodort cigarettapapírok, lélekszakadva űzött fogócska vágya tárgyának formájában. A játékteret ellepik a már említett téglalap alakú szivacsok, a szereplők a tárgyak áthelyezésével mindig maguk formálnak belőlük aktuális díszletet, kellékeket, ágyat, asztalt, lépcsőt, emelvényt, kaput. A jelmezek szerepkörtől függően cserélődnek a testeken (négy ember kivételével a színészek két-két karaktert alakítanak), a ruhák kortalanságot sugallnak, mintha megfosztották volna őket a zeitgeist, a divat diktátumától. A dalbetétek a darab kulcsjeleneteinél, drámai epizódjainál csendülnek fel: a szereplők kórusba tömörülnek, hangjuk csontig hatoló érzelmi-hangulati hatással bír. A színészekre elképesztő munkát ró Horváth rendezői koncepciója, nemcsak a kétszáz percnyi játékidő, de a folyamatos összhang, a saját és egymás testére való összpontosítás, a percre nem lazuló koncentráció miatt is. Itt tényleg minden apró mozdulatnak halálos jelentősége van: dőlni, fejre állni, megtartani, megemelni, elkapni, fenntartani vagy mélybe buktatni a másikat – tizenkét színészről van szó! – minden másodperc egy-egy megoldandó feladványa. Elrontjuk, ha nem figyelsz rám: nyilván a színházi produkciók alapvető téziséről van szó, a Horváth-féle Bűn és bűnhődésre azonban ez a parancs még szigorúbban igaz.
Nehéz a színészek közül kiválasztani a legkiemelkedőbbeket (bár ez nem lóverseny, tudjuk). A Szvidrigajlovot alakító Andrássy Máté baljós, gonosz és szánni való egyszerre, Nagy Norbert Razumihin félszeg lezserségével nemegyszer nevetteti meg a közönséget. Hay Anna a megváltást elhozó Szonya szerepében tragikusan szomorú és tiszta – külön öröm, hogy vörös haja van és nem negyven kiló! -, Luzsin pedig olyan gusztustalan nyálas csiga lesz Krisztik Csaba megformálásában, amilyenről a legtöbb előadás csak álmodozhat.
Furcsa, hogy épp a Raszkolnyikovot alakító Pallag Márton nem fejleszt ki elég intenzív jelenlétet, bárki más lép mellé a színpadra, kicsit elhalványítja – talán a Porfirij Petroviccsal (Kádas József) vívott élethalálharc szcénáiban talál leginkább önmagára. Ez egyébként nem annyira Pallag hihetetlen energiát követelő munkáját minősíti, inkább a többiekét értékeli nagyon magasra. Földeáki Nóra játékstílusa sok fejtörést okozott: a színésznő mindkét szerepét (Anya/Katyerina Ivanovna) szinte mozdulatról mozdulatra ugyanúgy játszotta el, hasonló hanglejtéssel, folyamatos hajlongással, széttáruló karokkal. Talán Horváth Csaba határozott instrukciója volt ez a szűkre szabott eszköztárral dolgozó színjátszás, mert úgy gondolta, a két – jellegében is összetartozó – karaktert ez a redukált mozgásforma jellemzi, a művészi ok azonban előttem rejtve maradt (a színésznő nyilván nem csak erre a mozdulatsorra képes). A kórusjeleneteknél azonban Földeáki az egyik legemlékezetesebb résztvevő: az összetiport, megalázott, haldokló Katyerina Ivanovna fájdalmasan sikoltozó hangja, görcsbe torzult arca kárpótol a repetitív karmunkáért cserébe.
A Bűn és bűnhődés az utóbbi idők legemlékezetesebb előadásai közé tartozik. A már említett és szintén Horváth Csaba által dirigált A nagy füzettel szemben egy hangyabokányit talán alulmarad, de kötelező megnézni azoknak, akik mást várnak egy előadástól másfél órányi nézősimogatásnál.
Hegedüs Barbara
