„Kötetbe préselt régi évek / közt, hol az Idő megtüremlett / s nem hallszanak a percenések – / sóhajtom-suttogom: SZERETLEK!” Ezen a héten Jékely Zoltán 66 éve, 1949. június 8-án írt megindítóan szép versét ajánljuk.
Jékely Zoltán Erdélyben egyre szűkösebbnek érezte megjelenési lehetőségeit, így 1946 augusztusában családjával visszaköltözött Budapestre, ám 1948-ban Álom című verseskötetét a hivatalos kultúrpolitika “dekadens temetőköltészetnek” minősítette, a könyvet betiltották és bezúzták, Jékelyt kizárták az Írószövetségből. A hallgatás évei alatt műfordításból élt, lírai és prózai életművét – a megjelenés reménye nélkül – gyarapította. Magának írt, szeretteinek vagy a jövőnek? A költő mindig minden helyzetben szívét, lelkét ajánlja fel olvasóinak, bármikor is kerülhet arra sor.
„Jékely költészete a 19. század szépbe vetett hitének tovább élő szigete volt, amelyen egy varázsló újra megteremtette és bűvös ereje által fenntartotta mindazt a szépséget, amelyet az európai történelem egyik legboldogabb százada megteremtett” – olvasható a Jékely100 című kötetben Borbély Szilárd sorait. S valóban, a szépségben, szeretetben, békében való hit volt Jékely fegyvere a legnehezebb időkben is.
Hatvanhat évvel ezelőtt, 1949. június 8-án Jékely Zoltán verset írt, még a helyszínt is (szinte) pontosan tudjuk: a könyvtárban.
JÉKELY ZOLTÁN: JÚNIUSI REGGEL A KÖNYVTÁRBAN
Egy vén könyvtári cédulára
írom fel titkos üzenetnek:
ki száz év múlva megtalálja,
tudja meg, szeretlek, SZERETLEK!
Kötetbe préselt régi évek
közt, hol az Idő megtüremlett
s nem hallszanak a percenések –
sóhajtom-suttogom: SZERETLEK!
A megvasalt öreg akácfa
az ablakon be-benevethet,
életem éke, drága násfa,
szeretlek, szerelek, SZERETLEK!
(1949. június 8.)
