„Sötétkék selymét / Az égi sátor / Kitárja – s csönd lesz / A végtelenség.” Ezen a héten a 134 éve született és 80 éve elhunyt Juhász Gyula megindítóan szép vallomását ajánljuk.
Juhász Gyula írásművészetének egyik jellemző sajátossága az, hogy költészetében, szépprózában, publicisztikában egyaránt gyakran tűnik fel az önfelmutatás. 1911-ben elhagyta Nagyváradot, ahol nem hosszabbították meg tanári állását, és Szakolcán folytatta pályáját, ahol viszont nem tudott otthonra lelni, magányosnak, elszigeteltnek érezte magát. Vallomások és életrajzi kicsengésű vonatkozások jelennek meg ott, ahol az általa látott tájról, az évszak szépségéről ír: „Sötétkék selymét / Az égi sátor / Kitárja – s csönd lesz / A végtelenség.” és ahol az elutasítás után fájdalmából megalkotott halhatatlan szerelemről regél: „Ti régi esték, / Ti messzi vágyak: / Ma minden álom / És minden emlék.”
Halála után Cs. Szabó László így emlékszik meg róla a Nyugatban: „Juhász Gyula a versek utórezgését leginkább a «végtelen» szó elsimuló, lágy ütemére bízza. Ez a végtelen egyszerre katolikus és magyar s élete végén mind gyakrabban kísérti.”
Juhász Gyula 134 éve, 1883. április 4-én született és 80 éve, 1937. április 6-án hunyt el.
JUHÁSZ GYULA: TAVASZ-ESTI DAL
Sötétkék selymét
Az égi sátor
Kitárja – s csönd lesz
A végtelenség.
A messze élet
Itt zeng szívemben
S e zene békén
Az égre réved…
Ti régi esték,
Ti messzi vágyak:
Ma minden álom
És minden emlék.
Ma csillagokra
Néz már a vándor
Nyugodt, örök, bús,
Tenger rokonra…
Zenélj szelíden
Szent tavasz este
S mint a virágok,
Mély végtelenbe
Nyílj ki ma szívem!
(1912)
