„Egykoron sötétben elmondott dalom, / Mint lángírás, világít a falon.” Ezen a héten a 131 éve született Karinthy Frigyes nagyszerű versét ajánljuk.
„Karinthy lírikusként kifejezetten szűkszavú szerzőnek bizonyul – írja Keresztesi József a 2016-ban megjelent Karinthy összesbe. – Első – és életében egyetlen – verseskötete, a Nem mondhatom el senkinek 1930-ban lát napvilágot, huszonegy esztendővel azután, hogy először közöl verset a Nyugat lapjain.”
Karinthy gyakran ábrázolja a modern kor nagyvárosában csetlő-botló, ám mindig talpra álló kisembert, aki humora segítségével túléli a legnehezebb időket is. A Nem mondhatom el senkinek című kötetében megjelent Méné tekel… című vers a humanizmus jegyében hadat üzen a társadalom elembertelenedésének, kegyetlen őszinteséggel beszél, szembesít a „korral”, az emberiség jövője iránt érzett bizalmatlanságával.
A magyar irodalom – szerintem – legnagyobb humoristája, aki képes volt az Így írtok ti-vel saját kortársait „helyre tenni” és magát a világot jellemezni, játékra és hülyéskedésre mindig kapható volt, azonban a humorból élő író-költő kifejezetten erős kritikai érzékkel rendelkezett.
Karinthy Frigyes 1887. június 25-én született Budapesten és 1938. augusztus 29-én hunyt el Siófokon.
KARINTHY FRIGYES: MÉNÉ, TEKEL…
Hallgasd meg, aztán mondd utánam ezt:
Versben mondom, hogy jobban megjegyezd.
Szívedbevésem és füledberágom:
Rossz volt embernek lenned a világon,
E korban, melynek mérlege hamis,
S megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is.
Délben az ember megkisértetett,
Az éjben sírtak a kisértetek.
Siratták Krisztus gyötrelmes keresztjét,
De a gyilkost megint hősnek nevezték.
A férfi vért ivott s a nő velőt,
Künt a költő bőgött a bolt előtt.
Halottra adtak selymet és brokátot,
Az élő rongyos volt és vért okádott.
Virággal hintették a síri vermet,
Az élő künt a hó alatt didergett.
Hangos szóval esküdtek a koporsón,
Az élő halkan jajgatott a borsón.
Bámult a gyermek, nagy szemét kinyitva,
Az aggok hallgatták, gyáván sunyítva,
De szembeköpte mesterét a hitvány
Piszkos rüpők, a szemtelen tanitvány.
Hajók rohantak égő tűzveszélyben,
A ringyók cifra rongya szállt a szélben,
De a legszebb és a legékesebb
Szemétdombon rohadt el, mint az eb.
Most hát kezem tördelve, sírva kérlek,
Vigyázz, figyelj: készül a tiszta mérleg.
Tedd most szívedbe és füledbe el –
Az értelmét majd megtudod, ha kell.
MÉNÉ, TEKEL – ha érted, vagy nem érted,
Jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted.
Egykoron sötétben elmondott dalom,
Mint lángírás, világít a falon.
Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek,
De élni fognak, hogyha én nem élek
S lesznek, ha nem leszek.
(1927)
